A+ A A-

Másodszor Indiában

  • Közzétéve itt: INDIA - ahogy megismertem

Varsón át Delhibe


Nem gondoltuk, hogy másfél év elmúltával ismét Indiába megyünk. A méregdrága repülő helyett jó lenne a hajót választani, de a Földközi-tenger kikötőiből induló hajók között egyet sem találunk, amelyik elvinne minket Bombayig. Pedig szívesebben venném az időrabló hajózást, mint a villámgyors repülőt, valami hamis képzet miatt több bizalmam van a vízhez, mint a levegőhöz, talán azért, mert úszni megtanítottak, repülni viszont nem tudok. Nevetséges rögeszmémnél azonban erősebb a vágyódásom Indiába, úgy vonz Bhárat, mint molypillét a fény. Kisebbítendő a veszélyt, végül is az út egy részét vonattal tesszük meg. Még az indulás előtt a Keleti-pályaudvaron a férjem elcsípi egy riporter, rutinosan pergő kérdésekkel faggatja az ahimszáról, testedző gyakorlatairól, a meteorológiáról, érdeklődik meddig maradunk kint Indiában, és miért pont oda megyünk.

A lestrapált, csúf vasúti pályaudvar szürke, hideg kövén bőröndjeik, csomagjaik társaságában - vonatukra várakozva - elfáradt utasok kuporognak, a váróterem szögletében, mint szardíniás dobozban a halak, fekszenek egymás mellett a rongyokba burkolt hajléktalanok. Időnként sötét, gyanús emberek vegyülnek a tömegbe, mindenki ingerült, siet, lökdösődik. A mormogó hangzavar elnyomja a hangosbemondó érthetetlenül összefolyó hangját, az információkból semmit sem értünk. A sokadalom között targoncák kígyóznak. A szélső sínpáron már benn rostokol expresszünk. Hogy a hosszú úton ne éhezzünk, szendvicseinkhez veszünk néhány őszi gyümölcsöt. A kupékból ki-be mászkálnak, a folyosón utasok kóborolnak, keresik helyüket. Némi késéssel mozdul meg alattunk a vonat.

Az I. osztály hálófülkéjében nincs sok köszönet, csupán annyi, hogy együtt lehetünk, és ez sem utolsó szempont. Egyébként kupénk, mint egy átjáróház, oly forgalmas. Amint lepihenünk, máris jön a kalauz, aztán sorjában, kisebb-nagyobb megszakításokkal vámtiszt, határőr, finánc, konduktor, áramlik be fülkénkbe: benyitnak, kopogtatnak, ránk törnek, a jegyet ellenőrzik, útlevelet kérnek, s ez így megy egészen az éjszaka közepéig. Úgy hajnali háromkor sikerül végre elbóbiskolnunk, ám nem sokáig élvezhetjük a pihenést, mert egyszer csak fülkénkben terem egy megtermett egyenruhás, tányérsapkás férfi, aziránt érdeklődik, hová utazunk. A szendergésből felriadó férjem álomkórosan csak úgy lelép a felső ágyról a mélységbe, még szerencse, hogy nem töri ki a nyakát, és üveges szemekkel nézve a váratlan hivatalos személyre, kiböki, hogy Delhibe megyünk. A közeg értetlenül bámul ránk, a további kérdezősködés helyett jobbnak látja távozni fülkénkből. Pitymallat felé ér el minket a filmszakadás, mindketten álomba zuhanunk.

Hirtelen arra ébredek, hogy állunk, talán a ringatóan kattogó kerekek elhalkulása, az ütemes zaj megszűnte ébreszthetett fel. Álmosan kémlelem, vajon hol lehetünk, ám a sokvágányos, oszlopos váróhelyeken csomagot cipelők látványából hamar rájövök, megérkeztünk Varsóba. Még idejében kászálódunk le a füstös, büdös vagonból, mert a szerelvény nemsokára indul Gdansk felé. A nyirkos hidegtől azonnal felocsúdunk. Egy teljes napunk van bevennünk a lengyel fővárost, megismerkednünk Varsóval. Repülőnk csak éjfél felé száll fel, hogy Delhibe repítsen minket.

Hogy ne kelljen fölöslegesen cipekednünk, úgy döntünk, poggyászmegőrzőben hagyjuk sporttáskáinkat. Az automata csomagmegőrző feltehetően nem működik, mert mindenki a hagyományos megoldást választja. A csomagátvétellel egyetlen fiatalember vacakol kényelmesen, nem zavartatja magát, ráér. A várakozás alatt kívülről megtanulom lengyelül a csomagmegőrző nevét, przechowalnia bazagu olvasom el minduntalan a fejünk fölött függő táblát.

A portáltáblákon túl türelmesen várnak sorukra a taxiállomás utasai. A bejárati ajtóban vérszegény sápadt fiatalember gyűjt az AIDS-esek javára, vele szemben egy öreg férfi szájharmonikájából valamilyen dallamot próbál kicsiholni. Kellemes meglepetésként ér bennünket, amikor a széljárta, cúgos folyosórendszerből a pályaudvar langymeleg váróterméhez érkezünk, a levegő füstös, áporodott, de mégiscsak jól esik a meleg. Elfogyasztunk pár szendvicset, telepakoljuk hasunkat néhány szelet bejglivel, szomjúságoltónak pedig egy fürt szőlőt szemezgetünk. Nemcsak reggeli éhségünket csitítjuk, hanem praktikus szempontjaink is vannak, minél többet eszünk, annál kevesebb terhet kell hurcolni magunkkal napközben. Időznénk még egy kicsit, de két asszony jön vödrökkel, rongyokkal, felmosófákkal felszerelkezve, s a váróban lebzselő melegedőket egyszerűen kizavarják.

A pályaudvarról kilépve, a moszkvai Lomonoszov Egyetem hű másaként, a Kultúra és Tudomány Palota kimagasló csúcsa ötlik szemünkbe. A reménytelen ködszitálástól csúszós az aszfalt. Köröttünk munkába siető emberek, leszegett fejjel, meleg holmik védelmében mennek dolgukra, mi meg tétován, nem tudva, merre is induljunk, hezitálunk a sarkon ragadva. Fura pár lehetünk világos nyári nadrágban, vékony pulóverben fázósan, de a reggeli teendőik után loholó helyiek ügyet sem vetnek ránk.

Nyakunkba szakad Varsó kilátástalan szürkeségével, párás hidegével, szomorkás hangulatával, ingerült sietősségével. Hezitáló bizonytalanságunk, tanácstalan céltalanságunk nem tudja, mit kezdjen a mérhetetlen sok idővel. Mit csináljunk a felszállásig? Merre induljunk? Hová menjünk? Miként kezdjünk Varsó felfedezésébe, hisz naphosszat nem állhatunk itt a Kultúra Palotájával szemközti sarkon. Finom megérzéssel, jó szimattal önkéntelenül is az óváros irányába tájoljuk lépteinket, hátunk mögött hagyva a Visztulával párhuzamosan ívelő Marszalkovszka út forgatagát, fás parkon visz át utunk. A széles sugárút mentén jellegtelen toronyházak, áruházak, mintha csak Újpalotán vagy az Örs vezér terén lennénk, a látvány valamelyik pesti lakótelepet juttatja eszünkbe. A bevásárló központ járdaszélre húzódott árusai pedig a Delhi Connaught Place-t idézik fel bennünk, bár atmoszférájában összehasonlíthatatlanul más ez a kép. Az aszfaltra terített vásznakon füstölt, sós sonkasajtok, madzagra akasztott vállfán lógó vastag pulóverek, mintás kötött tutyik, bőr saruk, óriás perecek, formás kenyérveknik, barna héjú tanyasi tojások és sok nyugatról csempészett áru, cigaretták, szeszes italok, táblás csokoládék, tisztítószerek, piperecikkek, szagos szappanok, samponok, dezodorok. A kirakatokban is bő a választék, nem úgy, mint pár éve Zakopanéban és Krakkóban jártunkkor, amikor üresen tátongó kirakatok, boltok árulkodtak a krónikus áruhiányról. Varsóra is rátört a piacgazdaság, hozzánk hasonlóan a lengyelek is most kezdik ízlelgetni a demokrácia és a szabadság ízét.

Vállunkat húzza, hátunkat verdesi a gyümölcsökkel, rúd bejglivel és könyvekkel teletömött táskánk. Széles utakat, lombtalan fasorokat szelünk át, időnként bemenekülünk egy-egy utunkba eső kávézóba, teázóba, vagy áruházba, ahol kicsit melegedhetünk. Kezdetben főleg a hideg elől menekülünk a meleg helyiségekbe, később aztán már a literszámra vedelt herbátka teáktól telített vesénk kényszerít be újabb és újabb helyekre.

A rangos utcák mágnáspalotái régi dicsőségről tudósítanak, mind közül kitűnik a barokk stílusú Potocki Palota, amely a monda szerint arról nevezetes, hogy a falai közt ismerkedett meg Napóleon császár a szépséges lengyel Walewska grófnővel, itt kezdődött romantikus szerelmi románcuk. Megpihenünk a Szent Anna templom tömjénszagú ájtatos csendjében, melyet csak az adományozók fémpénzeinek csörgése szakít meg egy-egy pillanatra. Nem messze egy elegáns sarki cukrászda illatos babka kuglófjaival, rezgő krémeseivel, fényesen csillogó zselatinos gyümölcstortáival, alabástromszínű fánkjaival, falatnyi mignonjaival invitál beljebb bennünket. Szőkére festett hajú kiszolgálónők szorgoskodnak a szüntelen cserélődő vendégek körül. A vaníliás ízű krémes bizsergeti ízlelőbimbóimat, ízlik a finomság, ám a híg lére eresztett kávé egyáltalán nem frissít, mégis jólesik, mert forró, és kellemesen átmelegít.

Az egykori hercegi útvonal egyenesen a Plac Zamkowy (Vártér) Zsigmond oszlopához visz, komótos léptekkel gyalogolunk be az óvárosba. A teret uraló tornyos Királyi Palota egyszerű empire stílusú épületét újjáépítették. A III. Zsigmond emlékére emelt oszlop tövében randevúzó diákok ücsörögnek, körülötte kerengő turisták fotóznak. Mielőtt átballagnánk a lengyel középkorba, szívesen időzünk mi is itt egy kicsit.

A Stare Miasto (Óváros) elragadóan kedves girbegurba sikátoraival, színes Hanza házaival, a bájos hangulatával felpezsdíti lelassult vérkeringésem, elfelejtem eddigi nyavalygásom összes okát. Szívemben mintha mazurkák, polonézek hangjait hallanám, ujjaim egy láthatatlan zongora billentyűin suhannak végig, gyermekkorom kedvenc mazurkájának hangjait imitálják ujjbegyeim. Jó ötlet volt megismerkedni Chopin városával, a paloták, parkok Varsójával. Bástyák, tornyok, szobrok, cégérek, árkádos, boltíves kapuzatok, veretes ajtók, míves portálok látványa mind-mind a múltba röpítenek, hajdanvolt fényűző életről árulkodnak.

A Rynek keskeny manzárdos házain meredeken lejtő cserepes tetők, mintha állandóan mereven figyelnének lefelé. Az ablakok számából kikövetkeztethető, hogy valaha melyik házat milyen rangú gazda lakta, ugyanis a polgárok és a kereskedők kétablakos házat építhettek, a nemesek háromablakosat, a hercegeknek és a királynak volt kizárólagos előjoga, a négy vagy a többablakos házhoz. A főtérből apró, macskaköves közök nyílnak, csúcsos tornyú templomok törnek a magasba, a jezsuita templom évszázadok óta farkasszemet néz a Szent János katedrálissal, sorsuk nagyon hasonló, közös rommá váltak, ahogy megújultak. Cirádás cégérek mutatják, milyen iparosé volt a porta. Talenti-, Fortuna-, Oroszlán-ház, Mórok háza, Krokodyl cukrászda, mind-mind sokat mondó nevek. Igazi festőparadicsom is ez a hely, mindenki nézelődhet, a falnak támasztott festménykollekcióból akár választhat is.

Kellemesen érezzük magunkat, s hogy kedvezzen nekünk, még a nap is kibújik egy-egy pillanatra, azonban az emléktáblák azonnal visszahúznak a valóságba, a II. világháború áldozataira, az átélt borzalmakra emlékeztetnek, arra figyelmeztetnek, ne legyen soha több öldöklés, értelmetlen harc, véráldozat. A csúcsos, sipkás barbakán visszakanyarodik a Zsigmond oszlophoz. A Királyi Palota alatt, lent a part alján folyik kényelmesen a lengyel folyók anyja, a Visztula. A fölötte átívelő hídon járművek gurulnak át, a hídfőt valaha a Mostowa-bástya védelmezte. A tágas Színház-teret átszelő Senatorska utca már visszafelé vezet. Az egykori piactéren terpeszkedik a Nagy Színház, Moniuszko szobrával, átellenben a régi Városháza helyén a Varsói Niké, a Hősök emlékműve. A Szász kert boltíves bejáratánál a Győzelmi téren az Ismeretlen Katona Emlékművénél szálas, délceg katonák állnak díszőrséget, aztán hirtelen mozdulattal összevágják bokájukat, mintha néma parancsra szalutálnának, és öles léptekkel meglódulva puskájukkal tisztelegnek. Meghatározott rituálé szerinti tiszteletkörüket róják le elhunyt bajtársaik jelképes sírja, maroknyi földje előtt.

Idilli környezetben, évszázados fák alatt, permetező szökőkút szomszédságában, apró tó partján, egy szellős padon ülve fogyasztjuk el elemózsiánkat. Ahogy bendőnk telik, táskánk úgy ürül. A park élelmes rigói, totyogó kacsái, pimasz verebei – felfigyelve falatozásunkra - morzsákért járulnak elénk. Tisztes távolságból, ugrása készen figyelik mozdulatainkat, hogy amikor röpül a nyeletre való, azonnal ott teremjenek. Elfáradtunk, már ezért is jó elidőzni egy kicsit, nézni a babakocsit toló kismamákat, a fogócskázó gyerekeket, a faleveleket söprögető szemeteseket, sétáló diákokat, ballagó, korzózó öregeket, pihenő matrónákat, egymásba feledkezett andalgó szerelmespárokat. Szívesen töltenénk el órákat is itt a padon, de a hosszú ücsörgéshez hideg van, na meg lassan a csomagjainkért is vissza kell mennünk az állomásra. Elvéteni sem lehet az útirányt, hisz a sétány a Marszalkowszka utcába torkollik.

A hodályszerű, bigosz-szagú restiben is bőven marad időnk a semmittevéshez. A hatalmas ablaktáblák mögül jó rálátás nyílik a délutáni csúcsforgalomra. A sokadik pohár herbátkától már enyhe hányingert érzek. Az aluljáróban még mindig ott ácsorog az AIDS-es betegek számára könyöradományokat gyűjtő fiatalember, sápadt arcát látva, talán már őt is megtámadta a gyilkos kór. Az egyik kerengőben dél-amerikai diákok tüzes, ritmikus, hamisítatlan indián zenét játszanak.

Tömött buszon, a 175-ösön zötykölődünk ki a nemzetközi repülőtérre. A váróterem csaknem üres, a terem végében lévő műbőr fotelokon néhány hozzánk hasonlóan fáradt utazó gubbaszt elcsigázottan. Időnként mozgás támad, valamelyik pultnál sorba állnak az érkezők, akikkel aztán ripsz-ropsz végez a személyzet, beterelik őket egy hátsó traktusba, aztán megint síri csendbe vész az előző roham morajlása. Az ablakon túl csuklós buszok várnak utasokra. A tárva-nyitva tátongó ajtókon bezúdul a nyirkos hideg, a huzatos jégveremben egyre jobban didergek, lábaim teljesen elgémberedtek. Kezdetben jó szórakozást nyújt az ajtó csukogatása, mindenki után mániákusan rohanok, mint egy portás, hogy becsukjam az ajtót, de egy idő után megunom a szaladgálást, értelmetlennek találom ezt a sziszifuszi munkát, mert amint helyemre érek, máris ismét nyitva valamelyik, vagy az összes ajtó. Egye fene! - gondolom belenyugvón, inkább fázzak, bár e tevékenységem mégsem volt teljesen hiábavaló, hisz egy időre elterelte figyelmemet a kínos várakozástól.

Míg Attila felfedezőútra indul, én a csomagjaink mellett kucorgok, de amint megjön, máris indul egy újabb körre, mint egy ketrecbe zárt tigris, járkál fel s alá. Itt a Miedzynarodowy Post Lotniczy Warszawa-Okecie reptéren nem találni semmi érdekeset, olyan, mint egy kisvárosi vasúti pályaudvar. Még órák vannak hátra az indulásig, de mielőtt visszaszámlálásba kezdenék, kiderül, hogy az eredetileg tervezett, a menetrendben szereplő időpontnál két órával később indulunk, így viszont megspóroljuk a taskenti leszállást. Érdekes módon a kétórás késés híre egyáltalán nem izgat, sőt valami furcsa beletörődés-szerű érzés kerít hatalmába, rezignáltan nyugtázom, ez a röpke idő már se nem oszt, se nem szoroz.

Már éjfél felé jár, amikor az előttünk induló bangkoki járathoz gyülekeznek az utasok, lassan mi is sorra kerülünk. Gyorsan végeznek velünk, a hivatalos úti okmányokat lezseren kezelik, majd egy labirintuson keresztül beterelnek minket is a belső váróba, ahol mindenféle náció gyülekezik, az éjszakai olvasztótégelyben vegyesen látok hindut, szikhet, kínait, feketét, fehéret, sárgát, európait, afrikait, ázsiait. Mellettem egy fülfájós, bebugyolált fejű hindu férfi alszik. Egy feltűnően colos indiai no kislányával bújócskázik, mintha csak reggel lenne, oly frissek. Egy Krisnás pár halkan beszélget, a feltűnően albínó nőn szári van, a férfi sárga lepelruhája fölött zakó. Egy lengyel professzor táskájából egy jópofa kiskutya feje kandikál ki. A kis terrier figyeli gazdája minden mozdulatát, ő is Indiába utazik, ahogy a professzor szavaiból kivettem, a Delhi Egyetem meghívásának tesz eleget. Egy ideig jól megvagyok a borzas kiskutya figyelésével.

Éjfél után egy órakor emelkedünk végre a levegőbe. A fáradtságtól a felszállás miatti félelemérzésre se futja erőmből. Tompa agyam nehezen fogja fel, hogy végre-valahára elindultunk India felé. A gépen az elegáns harmadik sorban kapunk helyet, közvetlenül a váltószemélyzet mögött, ok azok, akik visszahozzák a repülőt Delhiből. Kellemes meleg nyaldos körbe, eltereli figyelmemet a keskeny, kényelmetlen üléstől. Az IL típusú gép tervezésekor nem lehetett elsődleges szempont az utasok komfortérzete. A melegen kívül - amit egyre jobban értékelek - jól esik a felszolgált étel és ital, sőt az utána következő jótékony zsibbadás is.

A Himalája nyugati nyúlványai fölött repülünk, alattunk Afganisztán terülhet el, esetleg Pakisztán, de meglehet, hogy már az indiai Kasmír, amikor egyszeriben furcsa gomolygás tódul be a repülőgép belsejébe, olyan mintha szaunás gőzben ülnénk. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán a felhők vízpárája lopódzik be az eresztékeken. A feltételezés és a rossz érzés rögvest kiűzi szememből bágyadtságom. Agyamban számtalan variáns cikázik, mi lesz, ha kettétörik a gépünk, s ha lezuhanunk, lesz-e túlélési esélyünk? A stewardessek elterelő hadmozdulatként egyre sűrűbben kínálgatják az italokat, az előttünk ülő két biztonsági őr él a lehetőséggel, nem azért, mert félnének, hanem mert szeretik a szeszt, gyorsan végeznek egy-egy flakonnal, pohárral. Delhihez közeledvén már totál részegek, egyre gyakrabban tántorognak ki a WC-re. Bugyuta arckifejezésük semmi biztonságot nem tükröz, nyálas szájuk sarkából állandóan füstöl az újabb csikk. Gyűrött ruhájuk rendetlenül lóg rajtuk, ápolatlanoknak tűnnek, alkoholtól bűzlenek. Furcsa, hogy erre a két emberre voltunk bízva egy esetleges terrortámadás bekövetkezte esetén, ok voltak hivatva megvédeni minket. A személyzet szemmel láthatóan szégyelli magát kollégáik miatt, mintha tehetnének róla.

A viszontlátás izgalmától, a találkozás lázától egyre hevesebben ver a szívem, izgatottságom valamilyen soha nem érzett euforikus örömbe csap át. Lelkemből apró boldogságszikrák pattannak ki, egyre jobban lelkesítenek. Nemsokára ismét India földjére léphetek. A légikisasszonyok változatlanul csinosak, kedvesek, őket nem kezdte ki a munkával telt éjszaka, frissek, fiatalok és nagyon szőkék.

Amint kilépünk a gépből, a trópusi dunsztos hőség váratlanul csap fejbe minket, szinte letaglóz, bár melegre számítottunk, de nem ilyen párás hőségre. A déli nap már izzón süt. A beton tüzes kemencéje perzsel. Egy pillanat műve és nedves rajtunk ing-gatya, hajam tövében és homlokomon izzadtságcsöppek fakadnak. A lépcső tetején megszédülök, hiába, hozzá kell szokni ehhez a klímához, de mit számít mindez, hisz itt lehetek újból, visszajöhettünk. Namaszkár India! A reptéri adminisztráció nem változott semmit, ép olyan lassú, mint legutóbb. Az ellenőrző személyzet hívatása teljes tudatában bonyolítja, fontoskodva böngészi az okmányokat. A sor végén várakozunk, ráérünk, nem sietünk. Előttünk vonul el a LOT gép lengyel személyzete, a két biztonsági őr imbolyogva, cikk-cakkban kíséri a csapatot. Belefeledkezem bámulásukba, elbambulásomból magyar szavak, üdvözlés hoznak vissza. Konzul barátunk, Feri mosolygós arccal fogad minket. Jólesik, hogy kijött értünk.

Befelé a városba tartva, Feri halkan, de annál büszkébben meséli, meggyarapodott családjuk, kisfiúk született. Hetedik érzékem már a találkozásnál azt súgta, valami nagy újságot tartogat számunkra. Ez a meglepetés a kis Ferike, Fercsóka, ahogy szülei becézik. Aranyos kisbaba, kerek minden porcikája, gömbölyű a karja, kerek buksi kobakja, kerekecske gombocskák szemei és piskóták a talpai, formás rózsaszín popsija és hurkás combjai, de leggömbölyűbb rajta a zsemlére kerekedett kis pofija. Talkumfelhő lengi körül, ahogy rúgkapál, hullámokban érzem finom babaillatát. Amint meglát minket, szája mosolyra gyúl, örül nekünk. Melinda az újdonsült kismama lénye madonnás, földöntúli boldogságot áraszt, a mielőbbi találkozásért szabaddá tette délutánját, előbb végzett munkahelyén.

Láldzsi, kakukkmarcis képe merő egy vigyor, fehér fogai villódznak, amint nevet, drapp szafarijában most még soványabbnak tűnik, namasztés keze sűrűn homlokához lendül. Fercsóka dadája, Ratna nagpuri buddhista lány, bájos, nádszálvékony alakját, sötét bőrszínét kiemeli méregzöld pandzsábija, vastag hajfonata a combját verdesi. Mint mondják, az előző ájá, jóval mutatósabb volt, de Láldzsi szemet vetett rá, s a békesség kedvéért a dada továbbállt. Maci cica, Ferike születése óta kiszorult a kertbe, ott hajkurásszák most az idegen kandúrok.

Otthon készített, világlátott, meglepetés bejglimnek nagy a sikere, ízlik a hazai ízű édesség. Feri különösen sokat jár ki a konyhába, aztán amint lenyeli az utolsó falatot, kikanyarodik, fordul egyet, s kezében az újabb mákos szelet. Élvezettel eszi a szaftos süteményt. A kerti úszómedencében rezzenéstelenül feszül a víztükör. A bokrokról fürtökben csüng a sok virág, lazacszínűek és püspöklilák. Megkapóan szép a természet, fények és árnyak kergetőznek felszabadultan. A nedves-forró évszak az utolsókat rúgja, újjáéledt, megújhodott a flóra, a levelek kövér húsúvá híztak, a virágok színes ruhát öltöttek. A sok csapadék lemosta még a fák törzsét is, színorgia tombol, a föld meghálálja az esőt s a párás meleget. Dúsan no a pázsit és az aljnövényzet. Önfeledten fütyülnek a rigók, biztos fészekrakáshoz készülődnek. A mosodában nagyüzemben folyik a munka, Badri bácsi a már megszáradt ruhákat vasalja.

További olvasnivaló

Bokor kézelemzése

A kézről alkotott képet az alakja, nagysága, az ujjak mérete egymáshoz és a kézhez viszonyítva, hajlékony vagy merev voltuk, a bőr állaga, színe határozza meg. A fényképekről nem tudom megállapítani...

Folytatás...

Cigány kártyavetés

A cigányok nemcsak a kézjóslásban hisznek, hanem - a jövendőt firtatva - előszeretettel fordulnak a kártyavetéshez is. A jóslatuk azon alapszik, hogy a sorsát megtudakolni vágyó személyt jelző figura (a...

Folytatás...

Kevés és sok vonal a tenyérben

A kézelemzők többsége egyetért abban, hogy a finom vonalakkal teleszőtt tenyerű emberek rendszerint nagyon érzékenyek, ideges alkatúak, komplikált lelkületűek. Szenzitív természetükből fakadóan gyakran kínlódnak lelki zavarokkal. Ha a kézen...

Folytatás...

Jégkrémek, barfik, kulfik

Az indiai fagylaltok, jégkrémek fenségesek. A gyerekek kedvenc csemegéje a kulfi. A barfik sűrített tejből készített édességek. Kulfi faludhával 4 csésze tej, 3 teáskanál kukoricaliszt, 1 csésze sűrített...

Folytatás...

Redi kézelemzése

Ha a kéz, mind a csuklónál, mind az ujjak tövénél széles, a tenyér pedig olyan mintha egy szabályos négyszöget alkotna, négyszögletes kéztípusról beszélünk. A képeken látható kéz megfelel ennek...

Folytatás...

Újévi hangulat és friss tehénlepény a dz…

A bazár ünnepi díszben pompázik, az üzletekben és a kereskedők standjain leporolt, fényesre suvikszolt, mutatós, csábító áruk. Az utca tisztára söpört, a friss takarítás nyomait az itt-ott kihullott, még érintetlen...

Folytatás...

Erőpróbák, megpróbáltatások

Ahogyan az életünkben vannak hullámhegyek, vannak olyan életszakaszok is, amikor hullámvölgybe kerül az ember. Ahhoz meghatározhassuk a lehetséges elénk gördülő akadályokat, melyekbe az életutunk során ütközhetünk, meg kell ismernünk az...

Folytatás...

Zozi kézelemzése

  Sajnos annyiféle szögből és távolságról készültek a fényképek, hogy a méret- és aránytorzítások rendkívül megtévesztőek lehetnek, ezért a kéz típusának megállapításával meg sem próbálkoztam. Inkább a biztosabbnak tűnő morfológiai jellemzőket...

Folytatás...

Az egészség és a betegségek külső megnyi…

Miként Dr. C. G. Raue (1820-1896), a 19. században élt amerikai orvos mondja: „Az ember arca sok mindent elárul, ezért érdemes alaposan megfigyelnünk a sajátosságait, az arckifejezést, a színét és...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

×
Ezeket olvasta már?