A+ A A-

Agra és a Tádzs Mahal

  • Közzétéve itt: Delhi és környéke


Nem tudjuk mire vélni, tán elfeledkeztek rólunk, idestova egy órája, egyre tétovábban toporgunk az Akbar Hotel előtt. Az kizárt, hogy elmentek volna, hisz a megbeszélt időnél jóval előbb érkeztünk. A belátható utat két részre osztjuk, én az egyik, párom a másik irányból kémleli a buszokat. Egyre-másra tűnnek fel a turista- és helyi járatok, ám hiába várunk, a mienké csak nem akar előkerülni. Megfordul a fejemben, talán nem ezt a napot, nem ezt az időpontot beszéltük meg, ám a számla egyértelműen, kétséget kizáróan jelzi, minden stimmel, csak a buszunk nincs még sehol. A félhomályos hajnal csípős, szokatlanul harapós, még a mozgás sem segít, didergősen húzom össze magamon vékonyka ruhámat. Időnként kocogók tűnnek fel, kényelmesen szedik a lábaikat. A szomszédos park varjai már felébredtek, élénk károgással trécselnek. A szemközti utcasarkon a környék szent embere végzi magába roskadtan reggeli jógagyakorlatát.

A nap közben felkel a keleti égbolton, és már épp lemondani készülünk az agrai kirándulásról, mikor végre, szinte az utolsó pillanatban, elénk kanyarodik a buszunk. Szürke gyapjú sálba bugyolált fejű, nyakú hindu fiú ugrik ki a kaszniból, a férjem nevét próbálgatja a fogai közt morzsolva kimondani. Magasba nyújtom jobb kezem, mintha iskolásként feleletre jelentkeznék, mi vagyunk, mondom gyorsan, s fürgén felpenderedünk a fémlépcsőkön. Jobb hely híján, a buszvezető fülkéjében biztosítanak két helyet számunkra. Nagy kő esik le szívünkről, amikor végre-valahára lehuppanhatunk. Késésük okáról, esetleges akadályoztatásukról egy árva szót sem szólnak, nem mentegetőznek, nem exkuzálják magukat. Még örülhetünk annak, hogy csak bo egy órát kellett várnunk és nem többet. Az indiaiaknak vagy nincs időérzékük, vagy nincs igényük a pontosságra, de tény, hogy pontatlanságuk legendás. Legyen az bármilyen program, mindig váratnak magukra, mindenhova késedelmesen érkeznek. Állítólag a koncertek a meghirdetett időponttól egy-két órával később kezdődnek, s a vendégeknek a vacsora meghívásra is illő ugyanennyit késni.

A még álmos, csendes, elit Diplomata negyedből hamarosan az élet sűrűjébe érünk, egy zsibongó nyomortanya mellett haladunk el. Emberek jönnek-mennek, ki határozott, ki határozatlan céllal, mosdatlan gyerekek játszanak, szaladgálnak, asszonyok sütik a reggelire szánt csapátit, a férfiak fekhelyükről felkelve még nyújtózkodnak jókorát, tehenek kószálnak, vagy ráérősen ácsorognak, ártatlanul bambára kerekedett szemeiket meresztik a nagyvilágba, bolhás kutyák kóborolnak, vagy vakaróznak nagy átéléssel. Kis szentély előtt nők imádkoznak, rendezgetik a festett istenüknek szánt áldozati ételt. Akarva-akaratlanul is bepillanthatok a telepen lakók életébe, kendőzetlenül tárulkoznak fel a kíváncsiskodó szem előtt, nincs takargatnivalójuk, tessék nézzétek, ilyenek vagyunk. A sátrakból, agyagból tapasztott vityillókból álló nyomorúságos hely több pontján hosszú zászlórúd magasodik, csúcsán az indiai zászlóval, amely büszkén hirdeti az itt élők nemzeti hovatartozását és hazafias érzületét. A kényszerűségből választott hely trikolórjait meg-meglengeti a fújdogáló szellő. Egy vasútvonalat keresztezve hamarosan kiérünk a várost abroncsként körülvevő autópályára, a Ring Roadra, ahol már tart a reggeli csúcs. Egykettőre feltűnnek a Defence Colony szemet nyugtató parkja és ragyogó épületei. A Mathura Roadra rákanyarodva utunk már egyenesen Agrába visz.

A várost magunk mögött hagyva feltűnést kelt az út menti földeken guggolók látványa. Reggeli szükségleteiket végzik, trágyázzák, termékenyítik az anyaföldet. Jobb kezükben tartva, viszik műanyag kancsókban a papírt helyettesítő mosakodáshoz szükséges vizet. A tisztálkodási műveletet kizárólag csak a tisztátalannak tartott bal kézzel végezhetik el, a jobb kéz tisztasága az szent, azt egyedül étkezéshez használják, jobb kezükkel viszik szájukhoz az ételt. Indiában a vidék látványához hozzátartózik ez a nem éppen idilli kép, ugyanis a legtöbb helyen nincs árnyékszék, s ez a megoldás szükségszerű és kényszerű. Amerre csak nézek, mindenütt szorgos páriák gyűjtik, gyúrják, alakítják a frissen hullott tehénlepényeket. Az ürülékből formált - a házfalakra tapasztott, vagy a fűre lerakott - lapos korongokat hamarosan csontkeményre szikkasztja a hevesen sütő nap. A kiszáradt, kerekded, lapított fekáliadarabok jól égnek. Így készítik tüzelőjüket a szerencsétlen kaszton kívül rekedtek, kevéske pénzt biztosítva megélhetésükhöz.

Nem sokkal Delhi után egy út menti fogadónál megállunk reggelizni. Mivel a nem túlságosan tiszta étkezdéhez nincs sok gusztusunk, inkább félrehúzódunk és a mező szélén ácsorogva, a magunkkal hozott élelemből költjük el reggelinket. A jóízűen elfogyasztott sajtos szendvicsek után egy-egy papírhéjú banán és végül a fenséges mangó ital teszik fel a koronát felséges früstökünkre. A reggeli után én is besorolok a bűzös urinál előtt sorban álló száris nők közé, ám egy idő után úgy döntök helyesebb, ha követem a vidéken élő indiaiak példáját. Egy jól takaró, még a Tata tehergépkocsik fülkéiben ülök szemeitől is védelmet nyújtó, bokor mögé bújva végzem el dolgomat. Útitársaink nem kapkodják el a reggeli étkezést, kényelmesen, komótosan esznek, isznak, utána pedig hosszasan tisztálkodnak.

A hepehupás utat valószínűleg még a mogul császárok korában építhették, mert fantasztikusan ráz. A töredezett aszfalton zötykölődnénk, ha hindu sofőrünk normális tempóban vezetne, ám ő valószínűleg megszokhatta ezt az utat, feltehetően naponta megteheti, mivelhogy veszélyesen dönget, és meggondolatlanul szlalomozik a gidres-gödrös úton haladó tömött járműoszlop között. Pillanatonként kivet az ülés magából, agyunkat, gyomrunkat már összeturmixolta a rázkódó busz. Valami romantikus filmet vetít a videó, az utasok főleg az édesbús pergő képsorokat figyelik, én meg az izgalmakat rejtő utat. Buszsofőrünk legmeredekebb manőverezése egy balról való előzés. (Indiában nem jobbra, hanem balra hajts van.) A 100 kilométeres sebességgel döngető autóbusszal letér az útról az alacsonyabban lévő kavicsos padkára, amitől a magas építésű jármű kevés híján feldől. Összerándul gyomrom, csak aki rendszeresen vezet, tudja felmérni műveletének veszélyességét. Az út azonban egyéb érdekességet is tartogat számunkra. Itt látjuk életünk első közúti elefántját. Amint feldíszítve, ékesen kifestve bandukol az úton, oszlop lábai alatt reng a föld, ütemesen ringatja széles hátán gazdáját.

Az út menti falvak lehangoló szegénysége és pezsgő élete a város nyomortanyáihoz hasonló. A látvány egyidejűleg elkedvetlenít és felvidít. A táj fölött áthatolhatatlan lepelként lebeg a szánalmas nincstelenség, talán még a napot is eltakarja. Az embereket mindez egyáltalán nem zavarja, vásárolnak a piac szegényes választékából, mosakodnak, fogaikat dörzsölik fehérre az útszéli csapnál, vagy sorakozva várnak a kincset éro ivóvízre. Újságot olvasnak, vagy épp a falú bráhminját fogják körbe, hallgatják, amint bölcs tanácsait osztogatja. Utcai borbély frizurázza kliensét, egy másik pedig borotvál. A szabad ég alatt a puszta földön lótuszülésben ülő nebulók tisztelettel figyelik tanítójuk minden szavát. Férfinép és asszonynép egyaránt dolgozik, mindenkinek megvan a maga feladata. Ökrös fogatot hajtanak, ebédet főznek, fonnak, vajat köpülnek, vagy a tikkadt víz után sóhajtozó földeken hajladoznak, kapirgálják a silány, betevő falatnak valót.

Az úton kutyák, bivalyok, tehenek, tyúkok, szamarak, disznók szabadon lődörögnek. A járműveket szakadatlan leállítják vagy lelassítják, fennakadást okozva. Vezetőnk szünet nélküli dudaszóval próbálja lekergetni őket az aszfaltról. A ténfergő jószágok már hozzászoktak a dudáláshoz, mert nem izgatják magukat. Megmozdulásukhoz nagy türelem szükséges, vigyázni kell testi épségükre, mivel a hindukban bármely állat elütése, elgázolása, azonnali lincshangulatot idéz elő. Elszomorító képet tár elénk az elesett természet, a kiszáradt medrű folyók, melyeknek kiapadt mély porzó vájatában még egy kis sárgás iszap sem csillog. Megsínyli föld, folyó, állat, ember a víztelenséget, szomjúhozik ez a vidék a hon áhított esőre. Porosak, fonnyadtan pörkölődnek a falevelek, a nagy szárazságban, a vizet nem lelő állatok egyszerűen elhullanak. Megviselt síkságon visz utunk, ahol mindenható úr az éltető eső, ha elmarad a monszun egész falvak kerekednek fel, jobb megélhetést remélve költöznek a városokba, ám ott nem várják tárt karokkal a nincsteleneket, nem találnak munkát, sebtében összetapasztott viskókban, egy újabb nyomortanyán tengetik elkövetkező életüket.

Egy lombtalan fa alatt hatalmas dögkeselyűk lökdösődve csipkedik, tépik ízekre egy döglött tehén majdnem csontig letisztított tetemét. A szerencsétlen pára feletti sajnálkozásomat egy kedves jelenet szakítja félbe. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy előttem egy kislány egy szelet csokoládét nyújtogat felém. Hirtelenjében azt sem tudom, mihez kezdjek vele, elfogadjam, egyáltalán nekem szánta, nézek érdeklőn körbe. Szülei biztatón bólongatnak, vegyem csak el ezt a csekélységet. A kislány kedvessége egy csapásra eltereli figyelmemet a kietlen tájról, s a szegény sorban élő embereiről. Szívességüket hamarjában két szem banánnal viszonozom, az egyiket a kisöccsének szánva. A jószívű leányka csokoládéján keresztül ismertem meg az indiaiak híres vendégszeretetét. Szívesen kínálják meg az idegent a saját maguk készítette ételeikkel, jólelkűen felezik el, osztják meg önzetlenül mindazt, amijük van. A nemes gesztus egész napra biztosította számunkra kellemes társaságukat.

A szimpatikus család Ahmedábádból rándult fel, hogy megmutassák gyerekeiknek a Tádzs Mahalt, s hogy ellátogassanak Krisna isten szülőhelyére, Mathurába. A család ugyanolyan izgatott várakozással tekint a csodás látványt ígérő nap elé, mint mi, türelmetlenséggel telten várják már, hogy végre megtekinthessék a világ leghíresebb és legszebb síremlékének tartott Tádzs Mahalt. A rokonszenves tanár férj, s filigrán, bájos felesége egész nap kedvünkbe járnak, szívélyesen hívnak meg hol teára, hol gyümölcsevésre, hol értékes információkkal egészítik ki az idegenvezető előadását, vagy beállnak helyettünk a Tadzs pénztáránál kígyózó sorba, de mindenekelőtt óvnak, védenek minket az elszemtelenedő árusokkal szemben. Viszonzásul a gyerekeket hol egy adag fagylalttal, hol egy doboz üdítővel lepjük meg. Estére már gyengéd barátságot érzünk a gudzsaráti házaspár iránt. Ha bármikor Agrára gondolunk, a felejthetetlen nap és a Tádzs Mahal mellett, felrémlik előttünk az ő kedves lényük is.

Ülő Buddha AgrábólAgra előtt tartunk még egy kis pihenőt, ami utasnak, járműnek egyaránt jólesik. A „deluxe luxury” kategóriájúnak minősített ütött-kopott buszunk kimerülten pihegi a fáradalmát, mi pedig elmacskásodott lábainkat rázzuk ki. A restaurant jeges üdítője valóban felüdít, a tőszomszédságában lévő Emporium márvány szobrai, intarzia berakású kisplasztikái meg egyenesen felvillanyoznak. A légkondicionált kiállító termekbe elkábultan mászkálunk, meresztgetjük szemünket a sok csodás darab láttán. Hogy választásunk könnyebb legyen, a tapasztalt eladó két gyöngyöző pohár kólát szervíroz elénk. Nehéz döntenünk, végül is egy fehér márvány Buddha és egy intarziával berakott elefánt szobor mellett voksolunk. A kis elefántot ékítő virágok, indák, folyondárok ékszerként díszlenek. Kifelé menet még ízelítőt kapunk az intarziakészítők, márványcsiszolók aprólékos, precíz munkájából. Csak az égető napon kapcsolunk, hogy elfelejtettünk alkudozni, ám nem bánjuk, mert a tökéletes művű elefánt pompás mintázatára nézve mindig a Tádzs csodás márványteste elevenedik meg előttünk.

Közeledvén Agrához egyre növekvő kíváncsiságom már tótágast áll bennem. Feszülten várom a nagy találkozást, ám annál nagyobb a csalódásom a nem várt város láttán. Falusias külsejével, poros útjaival, lepusztult házaival, rozoga viskóival lesújtó látványt nyújt. Szemetes utak, emberáradat, járműforgalom, rongyos, piszkos gyereksereg, kószáló kecskék, sehol egy pamacs fu, egy árva fa, nincs bokor, se virág, csak, mint áthatolhatatlan szürkeség, gomolyog előttünk a porfelhő. Első gondolatom az, visszafordulni rögtön, azonnal, még az agyondicsért Tádzs Mahaltól is elment a kedvem.

Kedvetlenül, becsapottan koptatom az Agrai Erőd ősi mogul földjét. Csak a lábam visz előre, no meg a tömeg sodor magával, s közben egyfolytában kísért a városról szerzett negatív tapasztalatom, bensőmet rágja rossz presszióm. A görcs azonban lassan oldódni kezd bennem, az idegenvezető lelkes ismertetése egyre-jobban felkelti érdeklődésemet, a mogulok aranykorát idéző monumentális citadella iránt. Attila nagy szerepet vállal kedvem jobbra fordításában, készséggel tolmácsolja azokat a részeket, mit nem értek meg a szövegből. Az Amar Szingh kapun belépve megakad a szemem a fehér márványból készült Gyöngy mecset arányosan szép alakján, árkádos kerengői között hancúrozik, kergetőzik egymással a szél, a fény és az árnyék. A Nyilvános Kihallgatások csarnokában, a Diván-i Ámban közepén egy csodás mozaikdíszítésű fülke áll, ahonnan valamikor Sáh Dzsahán osztogatta népének igazságát. A Diván-i Khászban, a Magánkihallgatások csarnokában, ahol egykor a főméltóságokat és a külföldi követeket fogadta, most fekete-fehér trónja árválkodik. Elámulunk a Nagina Maszdzsid tökéletes fehérségű márvány mecsetje és Dzsehángir palotájának láttán. Túl sok a néznivaló, a díszes ívű márványok, a vörös homokkő falak, a trónterasz, az aranyozott díszítések, a szerelmi évődéseket idéző szökőkutak, a rózsakertek, a drágakövekkel ékesített Magánpalota, a Khász Mahal, vagy a háremben élő hölgyek fürdőjeként és öltözőjeként szolgáló Sis Mahal, a Tükör palota. Mind-mind az erőd nagynevű urainak, Akbarnak, Dzsehangirnak, Sáh Dzsahánnak és odaadó, okos asszonyaik ízlését tükrözi. Fantáziám előtt a régmúlt fátylán felsejlik az alattvalók, katonák, szolgák, szeretők, miniszterek, szegények és gazdagok, udvarhölgyek és udvaroncok színes hada.

Vörös erőd - AgraMár itt e falak között kísért a csodálatos feleség a Mumtáz-i Mahal emléke, akinek tiszteletére még életében szerető férje, Sáh Dzsahán a Musszamán Burdzs tornyot emeltette, halála után pedig a Tádzs Mahallal tisztelgett emlékének. A szépséges márványrácsokkal csipkézett torony végül is szomorú színhellyé vált, ugyanis Sáh Dzsahánt, fia, Aurangzeb itt tartotta fogva, és itt tért örök nyugalomra. A monda szerint ebből a toronyból küldte halála előtti utolsó pillantását a hű férj, a Tádzsban nyugvó szeretett felesége felé.

A Tádzs a Vörös Erődtől mindössze másfél kilométerre van, de az út sokszorosának tűnik a lassan haladó buszon. Végeláthatatlan a zarándokokat szállító kocsisor. Az óriási kiterjedésű parkolóban jármű jármű hátán, amerre csak a szem ellát, mindenütt buszokat látni valamint az idelátogatókat megrohanó árusokat, akik italaikkal, harapnivalóikkal, értéktelen giccseikkel és művészi szuvenírjeikkel folyamatosan sakkban tartják az embert. Kivédésükben segítségünkre vannak újsütetű ismerőseink, akik úgy-ahogy távol tartják tőlünk az arcátlanul pimasz árusokat. A Tádzs főbejárata felé tartó sokaság sodrásából már nem lehet kiszállni, nem lehet másként dönteni, innen már nincs visszaút, csak előre, mindig csak előre. Tyúklépésekkel haladunk befelé. A kényszerű csoszogás és a hatalmas méretű háromszintes, vörös homokkőből épült kapu már kellően felborzolja képzeletem. Ha már a Tádzs főbejárata ilyen szép ívű, vajon mit tartogathat, mit rejtegethet előlünk a kert mélye. Finom kiképzésű tornyaival, nagy balkonjaival szinte hívogat a fényes ragyogó kapu.

Az erőltetett cammogás csak tovább fokozza izgalmamat, úgy érzem magam, mint az első randevújára készülődő kamaszlány, de ugyanakkor van bennem valami megfoghatatlan ellenérzés is az agyondicsért, agyonmagyarázott, trillás jelzőkkel méltatott síremlékkel szemben. Szilárd elhatározásom, hogy nem hagyom befolyásolni magam mások ízlésétől, egyedül a látvány alapján döntöm el, hogy valóban olyan mesésen fehér, szűziesen tökéletes-e a Tádzs szépsége, fehérsége pedig tényleg oly tiszta, mint a Himalája frissen hullott hava. A várható csodát párommal együtt kell megélnünk, ujjaink szorosan egymásba kulcsolva csak arra várnak, hogy közvetítsék a bennünk születő impulzusokat. A sor halad egyre beljebb és beljebb, aztán egyszer csak teljes pompájában feltűnik szemünk előtt a napfényben fürdőző Tádzs fehér márványteste, amint a sárgás fényözönbe burkolva vakítóan csillog. Azonnal összegezzük a látottakat, a szerelem síremléke valójában lélegzetelállítóan szép, nem tűnnek túlzónak a szuperlatívusz méltatások.

A Tádzs Mahal tavolrolA mogul mauzóleum szépsége előtt a tömeg hirtelen meghőköl. Megilletődötten néma namasztéval üdvözlöm a gyönyörű Tádzsot, s közben magamban elismerően mormogom, megfelelő kifejezéseket nem találva, azt, hogy szép, nagyon szép. Magasztos élmény, tilos megtörni a varázst, szavak nélkül, kezünk vasmarok szorítása adja tudtul a másiknak, hogy mit érzünk, és mire gondolunk. A zöld lótusztóban és a smaragdszínű vízmedencében a Tádzs vakítóan fehér szűzies teste valósággal megduplázódik, mintha csak a vízben megmártózna, nyújtózkodva tetszelegne saját tökéletességében. A medencében szökőkutak permeteznek, az üde fűből sötét ciprusok feszítenek egyenes tartásban. A négy 40 méter magas fehér márvány minaret, mint délceg őrök, vigyázza éberen figyelve ritka becses márvány kincsüket.

A kert végében áll a háromemeletes, kupolás ékszerdoboz, amely több mint 350 éve hirdeti a világnak a szerelem összetartó erejét. A központi hagymakupola csúcsán egy lótuszból kinövő rúd mered az ég felé, mintha csak a három aranyozott gömböt a virág bibéjére fűzték volna fel, úgy tör a magasba. A kertet uraló fehér Tádzs mellett csak szimpla asszisztens a két szerénykedő, vörös mecset. A déli irányba tájolt, 30 méterre felnyúló, ívelt főkapu keretét a Koránból vett versidézetek és indás intarziák ékítik. A virágok oly mesteri tökéllyel készültek, hogy sem tapintással, sem nagyítóval nem lehet érzékelni a kövek közötti eresztékeket. Mint a bedekker írja: „egyetlen virág például hatvan különböző darabból készült, noha az egész csupán 6 négyzetcentiméternyi.”

A csarnokból a kupola termébe érve szemünk először a két sírt találja meg, majd óhatatlanul, felfelé a kupolára lendül. A 18 méter átmérőjű, 26 méter magas kupola, mint márvány égboltozat borul oltalmazón a sírok fölé. A terem közepén, talpazaton, márványráccsal körülzártan áll a két jelképes koporsó, ugyanis az eredetieket a földalatti kriptában őrzik. A márványsírokat féldrágakő virágok s a Koránból származó idézetek valamint perzsa nyelvű sírfeliratok díszítik. Mumtáz-i Mahal kenotáfiumán a sírfelirat hirdeti: „Ardzsumánd Bánú Bégum, azaz Mumtáz-i Mahal tiszteletreméltó síremléke. Az Úr örök, az Úr mindennek teljessége. Ő tudja, hogy mi van elrejtve, és mi látható. Kegyes és megértő. Közelebb vannak hozzá azok, akik azt mondják: A mi urunk Isten.”  Férjének pitefiuma pedig így hangzik: „A magasságos felséges Sáh Dzsahán, a vitéz király síremléke, aki a csillagos égben lakozik. E múló világból az Örökkévalóságba a hidzsra 1076. évében rahab hónapja huszonnyolcadik éjszakáján utazott.” A csipkés márványrácsokon keresztül átviláglik a beszökő napsugár. Ámulatba ejtő a fehér márványsír díszítése, a dús pietra durai virágberakásokat, jáspis, karneol, achát, lapis lazuli és kematit intarziákból művészkezű mesteremberek készítették. A síremlék előtt meg-megálló zarándokok végeláthatatlan sora néma főhajtással tiszteleg az imádott asszony, Mumtáz-i Mahal és hű férje, Sáh Dzsahán emléke előtt. A világ minden tájáról és India minden zugából tódul ide, özönlik a sok látogató, hogy megpillanthassák a szerelem emlékművét. A sírokra mindig kerül egy kis friss virág, aztán a sor elindul, összekulcsolt kézzel, s mezítelen lábbal, megilletődötten, csendesen halad tovább.

Lent a Tádzs alatt félkörben kanyarog a Dzsamuna, a folyó túlsó oldalán, Mumtáz-i Mahal nagyapjának drágakő mozaikkal fedett síremléke, az Itimad-ud Daula áll. Lassan tudjuk rászánni magunkat az indulásra. A márvány lépcsőkön lefelé kapaszkodva megakad a szemem a gazdájukra váró több ezer lábbelin, meghatódva tekintek a félretaposott szandálokra, szakadt csappalokra, megviselt cipőkre, kopott sarukra. Vissza-visszafordulunk, pásztázza szemünk a nagyszerű Mahalt, amiről azt állítják, hogy a legszebb sötét éjszakán, amikor a Hold halványsárga sugarában, fehér márványtömbje a legjobban kitárulkozik. A víztükörben most is csillogva tükröződik a légiesen, könnyed Tádzs, s mint örök nő, kacérkodva szemléli eszményien lágy vonalait, fennen hirdetve az utókornak „a földi élet csak átmenet, a halál után jön az örök élet.”

A Tádzs Mahal és a tükörképeA tündöklően szép Tádzs sorsán elmélázva, felrémlik agyamban a róla szóló megannyi történettel elegyedő legenda. Szépsége, mint írják a visszaemlékezések, sok áldozatot kívánt, izzadtságos munkát, kínnal járó fájdalmat, keserű szomorúságot követelt. A monda szerint Sáh Dzsahán még az építkezés megkezdése előtt megölette főépítészének kedvesét, hogy férfi kellően át tudja érezni azt a maró kínt, fájdalmat, amit ő érzett felesége elvesztésekor. A Tádzs befejezése után pedig, hogy hozzá hasonló márványremek többé ne készülhessen, megcsonkította a mesterembereket, a kőfaragókat, intarzia-, mozaik- és virágkészítőket, a kézírókat, kőműveseket, ácsokat, szobrászokat, s legvégén építészét is megvakíttatta. A sors azonban nem kímélte a kegyetlen császárt sem, mert a szeretett asszony halála után élete merőben megváltozott, az addig sikeres, elégedett embert számos sorscsapás érte. A legnagyobbat kétségtelen Ardzsumán Bánú Bégam, ahogy ő becézte Mumtaz-i Mahal, a Palota ékessége, vagy Mumtazul Zamáni, a Kor csodája, eltávozása okozta. A népszerű császárnét a köznép is kedvelte, Tádzs Bibinek, Diadám úrnőnek neveztek. Sáh Dzsahán a feleségei közül őt szerette a legjobban, ő volt a kiválasztott. Az odaadó, okos asszony tizennyolc évig tartó házasságuk alatt tizennégy gyereket hozott a világra, s az utolsó szülésénél, 39 évesen, gyermekágyi lázban halt meg. Úgy szól a fáma, hogy a halálos ágyán arra kérte férjét, hogy ne hozzon más asszonyt a helyébe, ne szeressen mást helyette, második kérésként pedig azt kívánta, hogy emeltessen emlékére olyan síremléket, ami méltóképpen hirdeti örök időkre, szerelmüket.

A feledhetetlen Mumtáz-i Mahal halála vigasztalhatatlanná tette Sáh Dzsahánt, teljesen összeroppant, a gyásztól megőszült, láthatóan megöregedett, búskomorrá vált, uralkodói feladataival nem törődött, cifra viseletét, puritán, fehér muszlim öltözetre váltotta fel. Annak ellenére, hogy 35 évvel élte túl feleségét, többé már nem nősült meg. A síremlék megvalósításához, ígéretéhez hűen, hamarosan hozzákezdett. Összehívatta országának legkiválóbb építészeit, hogy készítsenek tervrajzot. Az építőmesterek pályázatán a Tádzs Mahal, a Sír Palota makettje nyerte meg legjobban tetszését. A mauzóleum építéséhez a szakembereket Perzsiából, Franciaországból, Itáliából, Törökországból, Indiából valamint a mai Üzbegisztán és Pakisztán területéről toborozta össze. Bár ebben is megoszlanak a vélemények, ugyanis van olyan nézet, miszerint az építkezésen kizárólag csak indiai építészek dolgoztak, a kivitelezésben mindössze egyetlen európai működött közre, a francia ötvös mester Austin de Bordeaux. Az egybeverbuvált húszezer munkás részére külön kis kolóniát húzatott fel, ez a Tan Gudzs nevezetű falu ma is létezik.

A mauzóleum építéséhez szükséges anyagokat a világ különböző részeiről hozatta meg, például a fehér márványt Dzsaipurból, a fekete márványt Szuratból, a féldrága- és drágaköveket főleg Perzsiából szerezte be, a gyémántot Közép-Indiából, a lapis lazulitot Ceylonból, az onixot a Dekkánból, a türkizt Tibetből, a karneolt Bagdadból, a malachitot Oroszországból, a gyöngyöket Óceániából gyűjtötte be, és számos tétel beszerezési helye ismeretlen. A Tádzs építését 1631-ben kezdték el, és 1643-ban fejezték be a nyugati mecsettel együtt, a keleti mecsetet, a főbejáratot és az árkádos külső udvart csak hat évvel később készítették el. A Tádzs építésének költségeit egy közel negyven éve megjelent amerikai kiadvány hetven millió dollárra értékelte, ez a becsült összeg azonban csak találgatás, hisz az épület eszmei értéke felbecsülhetetlen.

Sáh Dzsahán úgy tervezte, hogy a Dzsamuna másik partján építteti fel a Tádzs mintájára fekete márványból a saját síremlékét, amelyet a fehér Tádzs Mahallal egy híd kapcsolt volna össze, örök időre szimbolizálva a maradandó köteléket. Ám fia, a türelmetlen Aurangzeb, áthúzta elképzelését. Apját, miután megbetegedett, megfosztotta trónjától, és bezáratta az agrai várba, a Musszamán Burdzsba, ahol 1666-ban lehelte ki a lelkét hét évi raboskodás után a hű férj. A fogoly Sáh Dzsahánról igy emlékezik meg Baktay Ervin: „Az öregedő, reménye vesztett ember minden gondolatával az egyetlen nő emléke felé fordult, akit életében igazán, mélyen szeretett. A Musszamán Burdzs  (Nyolcszögletű torony) erkélyéről egyre csak a messziről fehéren derengő Tádzs Mahalt nézte és már csak egy vágy maradt: örökre megpihenni a pótolhatatlan hitves oldalán. Úgy mondják, ott halt meg az erkélyen, az utolsó pillantása a Tádzs formáin tört meg.” Halála után a pénzéhes Aurangzeb ahelyett, hogy apja tiszteletére egy új mauzóleumot építtetett volna, holtestét a hőn vágyott asszony mellé helyeztette el.

A Tádzsot mozgalmas története során többször kifosztották, a sírokat szegélyező eredetileg arany korlátokat állítólag még maga Aurangzeb vitte el, a két mestermívű ezüst ajtót pedig tolvajok rabolták el, a későbbiek során az egész épületegyüttest szinte bagóért akarták elárverezni, eladni. Mind a mai napig vitáznak a művészettörténészek arról, hogy vajon az épületet stílusjegyei alapján hová sorolják, milyen alkotásnak minősítsék, hindunak, töröknek, perzsának, olasznak vagy franciának. Vannak olyan törekvések, amelyek azt akarják bizonyítani, hogy - India legnevezetesebb alkotása a mogul művészet leghíresebb műve - a Tádzs Mahal egy európai mester munkája. Bár a főépítész személye még most sem tisztázott egyértelműen, a Palota tervezőjének, a perzsa Usztad Iszát tartják. A Tádzs megítélésében is ellentétesek a vélemények, van, aki túl nőiesnek látja, van, aki mint építészeti csodát az egyiptomi piramisokhoz vagy az athéni Parthenonhoz hasonlítja. Sokan csodálják, de van, aki leegyszerűsítve egy hatalmas tejszínhabbal díszített tortává degradálja. Lehetnek az ízlések, érzékelések különbözőek, az értékelések eltérőek, ám a hatás alól, amit a Tádzs gyakorol a szemlélőben, senki sem bújhat ki, lehet tökéletességét szeretni és megvetni, lehet szépségéért rajongani és elutasítani, ez azonban nem befolyásolja a remekművet, a Sír palotája rendíthetetlenül hirdeti azt, amiért eredetileg létrehozták a mindent elsöprő szerelmet és az örökké tartó hűséget. Tarthatják épületét hindunak, muszlimnak vagy éppen európainak, a tényen nem változtat, a Tádzs Mahal a világ örökségeként valamennyiünk tulajdona.

Ismét Baktay Ervint idézve: „A Tádzs Mahalt érzelmes, áradozó útleírók annyiszor dicsőítették, hogy komoly kritikával kell szemügyre vennünk. De kibír minden kritikát, sőt ennél behatóbban vizsgáljuk, annál jobban kiviláglik az értéke. Ha valamit tökéletesnek lehet mondani, a Tádzs Mahal az. Értve tökéletes alatt azt, hogy a mű maradéktalanul megvalósítja a gondolatot, amely létrehozta, és hogy nem lehet másképpen elképzelni, mint amilyen. Ha képzeletben megkíséreljük, bármely részletében megváltoztatni, tömegét, arányait módosítani, rájövünk, hogy ez képtelenség, mert a legcsekélyebb eltérés az adott megoldástól megsemmisítené a mu meggyőzően egységes, hibátlan egyensúlyos, szerves, szinte megrendíthetőnek nevezhető hatását. Ezt a világ híres építészeti alkotásai közül csak igen kevésről lehet elmondani!... A Tádzs joggal nevezhető a mogul művészet legcsodálatosabb alkotásának, és nem túlzás, ha a világ egyik legnagyobb remekművét látjuk benne. Kevés olyan alkotás van, amely kibírja az elismerés szuperlatívuszait. A Tádzs azonban ilyen…”

Intarziás elefánt figuraVisszafelé a városban már nem zavar semmi sem, nem feszélyez se por, se ember, se kufár, se szag, se zaj, se légy, csak az egyedüli, átélt csoda bizserget, a varázslatos álom lengedez bennem. A rengeteg busz port kavarva elindul a szélrózsa irányába hazafelé. Ráklépésben, csigalassúsággal zötykölődünk Agra ősi útjain. A város régi múltra tekinthet vissza, a Mahabharáta napjaiban már Agraban néven ismerték. Egyes történészek úgy vélik, hogy a város nevét az alapítója, Ugersen maharádzsa után kapta. 1475-ben Badal Szingh, egy ksatrija hős erődöt építtetett a muszlim invázió ellen, amelyet Badbardaghnak neveztek, később ezt Akbár leromboltatta és romjain felépíttette saját székhelyül palotáját, a Lal Kilát. 1492-ben Sikandar Lodi elfoglalta a várost, de 1526-ban Bábar, a nagy mogul vezír elűzte Ibrahim Lodit, a Lodi dinasztia utolsó királyát, s ezzel Agra is a mogulok kezébe került. Annak ellenére, hogy Bábarnak túlságosan meleg volt ez a klíma (nyáron 45 C fok körüli, télen pedig 32 C fok a maximum hőmérséklet), birodalmának fővárosaként megtartotta Agrát. A mai Agrát 1566-ban a nagy Akbár császár alapította, kormányzatát Delhiből ide helyezte át, ő tette naggyá a várost, melyet egy ideig neve után Akbárábádnak is hívtak. Ez a település a mogulok előtt viszonylag jelentéktelen hely volt, története nagyon szorosan kapcsolódik a mogulok uralmához. Akbár után, Dzsehángir királysága alatt indult igazán jelentős fejlődésnek, Sáh Dzsahán idejében élte virágkorát, hanyatlása pedig Aurangzeb - az utolsó mogul uralkodó idején - kezdődött. Az egykori mogul birodalom szíve büszkén őrzi aranykorának kincseit, az agrai Lal Kilát, Dzsáma Maszdzsid mecsetjét, az Itimad-ud Daula síremlékét, a Csiniká Rauza kínai sírt, a Rámbághot, India első mogul kertjét, de mind közül a leghíresebbet a Tádzs Mahalt. A mai Agra egyetemi város, az Agrai Főiskolát (Agra College) 1823-ban, az egyetemét (Agra University) 1915-ben alapították.

További olvasnivaló

Pipacs, azaz a vadmák

  A nálunk kerti máknak nevezett ópium mák e távoli, szegény rokona, elsősorban a gabonatáblák kísérő növénye, a szántók szélén, a parlagokon él. Régebben gyakran eltűnt, amikor felhagytak a föld művelésével...

Folytatás...

A fülnyílás

Fülnyílásnak (concha auriculae) a kagylóüreg alsó, mélyebb részét nevezik, mely a hallójárattal teremt közvetlen kapcsolatot.Ha a külső fülszegély (helix) és a fülnyílás egyaránt jól rajzolt és harmonizálnak egymással, az azt...

Folytatás...

Mind a tíz ujjnak a lenyomatát rögzítik…

  Csefkó Tamás őrnagy, a Rendőrtiszti Főiskola tanára   A daktiloszkópiai vizsgálat rendőrségi felhasználása több mint százéves múltra tekinthet vissza. Nem volt könnyű bevezetni, mert elterjedését nagyban megakadályozta Alphonse Bertillon francia rendőrtisztviselő...

Folytatás...

A talpak

Bár a mérsékelt égövi éghajlati viszonyaink között ritkábban nyílik rá alkalom, nyáron, a strandon, a vízparton, hűvösebb időben pedig a fürdőkben, uszodákban mi is megfigyelhetjük embertársaink talpait. Jóllehet a milyenségükkel...

Folytatás...

Testünk hat fő építőeleme: kalcium, jód…

„Bár a szervezet fenntartásához és szabályozó mechanizmusaihoz körülbelül 18 ismert elemre van szükség - írja Earl Mindell a Vitamin Biblia című könyvében, csak 6 elemre vonatkozóan határozták meg az ajánlott...

Folytatás...

H. Bóna Mártára emlékezünk

Két régi fényképet nézegetek, rajta négy meteorológus, balról jobbra H. Bóna Márta, Németh Lajos, a férjem, Rábai Attila és Demeter Éva. Éva mögött pedig - takarásban - Vissy Gyuri (akit...

Folytatás...

A sorsszámok értelmezése - Három

A hármas szám a Jupiter bolygóhoz tartozik, melyet a hindu asztrológusok a planéták gurujának, vagy tanítómesterének tekintenek. Úgy tartják, hogy a planéták nem pusztán anyagból álló gömbök, hanem mindegyikük fölött...

Folytatás...

Papírmasék boltja

A csónakázástól elgémberedett lábakkal, bizonytalanul kapaszkodunk fel a meredek lépcsőkön. A tulajdonos, egy meglehetősen fiatal, jóképű fiatalember, sietős léptekkel tart felénk, s hívó kezével befelé terel minket. Meleg posztókaftánjához...

Folytatás...

Ágyék, lágyék, szeméremdomb

Bár régebben különbséget tettek a combok és a has választó vonalát (árkát) jelentő lágyék, és a medencetáji és az alatti testrészt - vagyis a külső nemi szervek fölött elhelyezkedő zsírpárnát...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

×
Ezeket olvasta már?