Szász Endre születésnapjára

- Mondd miféle név az a Lula?

- Olyasmi, mint Ady Lédája, visszafelé olvasva az Adél, a Lula az alul szóból származik. Lulát, vagyis Ibolyát - ez a keresztneve - az előző férje Lülefnek hívta, ami a felülből származik.

- Ha már a neveknél tartunk, a Te keresztneved nem is Endre, hanem András.

- A hivatalos nevem András, Béla, ugyanis hiába mondtam, hogy Endre vagyok, amikor a személyimet készítették, be kellett mutatnom a keresztlevelem, s abban latinosan az Andreas szerepelt. Egyébként mindig az Endrét használtam, környezetem pedig Bandinak szólított, kivéve az elemi iskolát, ahol Bélának hívattam magam, mert szégyelltem, hogy a szemetes lovát Bandinak hívták. Habár szeretem a lovakat, az egy csúnya ló volt, ezért kértem szüleimet, hogy Bélának írassanak be.

- Katival hol ismerkedtél meg?

- Hollóházán, a kezem alatt dolgozott grafikusként. Semmi köze nem volt a porcelánhoz. Az én terveimet kivitelezte. Önfegyelemre szoktató rabszolgamunkát végzett, hasonlót csináltam én is fiatalkoromban.

- Mit becsülsz a legjobban Katiban? Mi fogott meg benne?

- Mindent, Kati egy bájos, tehetséges ember. Becsülöm az egyéniségét, a megértését, az együttérzési képességét. Örülök annak, hogy most ismét elkezdett festeni.

- Mióta vagytok házasok?

- Tizenkét éve ismerjük egymást, s nyolc éve vagyunk házasok.

- Nem zavar a nagy korkülönbség?

- Engem sohasem zavart. Az egyik feleségem tíz évvel volt nálam idősebb és boldog voltam mellette. A jelenlegi fél emberöltőnyi különbség sem izgat.

- Melyik tulajdonságot tartod a legfőbb női erénynek?

- A nőiességet.

- Férfi erénynek meg a férfiasságot?

- Nem, bár a férfiasságot fontosnak tartom, azonban nem szabad összetéveszteni az agresszióval, az erőszakossággal. A férfiasság az erő, a felülemelkedés ereje. Amíg a nőnek a fészek rakása a feladata, a férfi dolga a megtartása.

- A Szenes Andrea showban, mit mondjak eléggé meghökkentett rajzod a repülő péniszről.

- Ott bizony egy kicsit csőbe húztak. Hiába mondtam, hogy van a szerelemnek egy olyan része, ami csak két emberre tartozik, ha lerajzoljuk, akkor már pornográfia.

- Gondoltad volna, hogy valaki mellett ennyire megnyugszol?

- Én nős koromban, míg tartott a szerelem, mindig monogám voltam. Számomra az összetartozás, a valakihez való kötődés szent dolog. A feleségeimtől akkor váltam el, amikor át akartak formálni, azokból voltak a súrlódások.

- Kati nem vágyik gyerekre?

- De igen, én viszont nem. Nem az a baj, hogy fel kéne nevelnem, hanem hogy nincs garancia a formálhatóságára. Csak a szelíd gyerekek nevelhetők, az erős egyéniségekkel nehezen lehet bírni. A mai fiatalok közül rengeteg a lázadó, sok tragédia okozói. Az csak szöveg, hogy a gyerektől teljes az ember élete. Tiéd a gyerek, amíg rászorul, aztán kiszáll az otthonból, s feléd sem néz, vagy csak néha. Ezt a fájdalmat feleségem nem bírná elviselni.

- Gyermekkorodban minden fellelhető felületet telerajzoltál, főleg a nagymamád házfalát részesítetted előnyben. Mikor jöttél rá a ceruza varázsára?

- Nagyon élénk, rossz gyerek voltam, ha azt akarták, hogy nyugodt legyek, adtak egy üres papírt, amíg a papír tartott, addig csendben maradtam, ha nem volt papír, megtette a házfal is. Végülis három-négyéves korom óta rajzolok. Idestova hatvanöt éve egyetlen nap sem múlt el, hogy ne rajzoltam vagy festettem volna. Boldogság számomra az örömmel végzett munka.

- Kitol örökölted tehetséged?

- Festő nem volt a családomban, annál több író. A Szász család tizenhat íróval dicsekedhet, köztük a legismertebb Szász Károly - feltehetően a dédapám - Jókai idejében élt. Én sohasem tartottam magam tehetségesnek, nekem elsősorban öröklött hajlamom, készségem volt a rajzoláshoz, a festés iránt. Ennek a lehetőségét ismertem fel, s aknáztam ki.

- Térjünk más témákra. Csapongjunk kicsit ide-oda. Mondd, szívesen adsz interjút?

- Hozzá tartozik a foglalkozásomhoz, meglehet, azért kérdeznek előszeretettel, mert sohasem mások gondolatait mondom. Spontaneitásom, eredetiségem többnyire hatásos.

- Miről beszélsz szívesen?

- Mindarról, amiről faggatnak.

- Mit hallgatsz el?

- Nincs mit elhallgatnom, bár a fiamról nem szívesen nyilatkozom.

- Milyen volt kapcsolatod a szüleiddel?

- Felületes. Korán eljöttem otthonról. Szüleim részben a nyomorral, a megélhetésükkel, részben egymással voltak elfoglalva. Az anyámhoz inkább kötődtem.

- Hány éves korodban jöttél el Erdélyből?

- Érettségi után két évvel, 46-ban, húszévesen kerültem fel Pestre, a főiskolára. Útlevél nélkül szöktem át a határon. 1946 óta nem voltam otthon, s amikor pár éve visszamentem, egészen mást tapasztaltam, mint amit otthagytam. Addig mindig arra gondoltam, hogy van a világnak egy olyan szeglete, ahol emberként tudnak élni, ez az Erdély megszűnt. Gyökeresen megváltozott Erdély szellemisége.

- Emlékszel a nálunk töltött időszakra?

- Nagyon jól éreztem magam nálatok. Ott-tartózkodásom alatt megörökítettelek téged, festményen, ceruzarajzokon is, anyádat is leföstöttem, aki nagyon mutatós, csinos asszony volt, de legfőképp okos és kedves. Világéletemben nagyon kedveltem. Bözsi csodálatos ember volt. Te meg egy tündéri kislány voltál.

- A fiatalkori képeidet egészen más stílusban készítetted, mint az ún. Szász képeket. Jellegzetes figuráidat ki(k)ről mintáztad? Mintha pár képedről hajlott hátú nagyanyád törékeny, töpörödött alakja, mesebeli lénye köszönne vissza, őt jelenítenéd meg.

- Az ötvenes években még természet utáni, realista képeket festettem, gyűjtöttem az ismereteket, míg lassan kialakult a filozófiám, egyéni stílusom. Bár annak idején lefestettem a nagyanyámat, meg mások nagyanyját is, sok-sok tanulmányt készítettem, de későbbi festményeimen kifejezetten őt sohasem ábrázoltam, de meglehet, hogy néhány öregasszony figura hasonlít rá. Néha adok olyan címet, hogy öreganyám, de az nem az én ötletem, hanem egy típus. Az agyamban lévő raktárból a saját figuráimat igyekszem megörökíteni. Egyébként életem meghatározó egyénisége volt anyám anyja, vagyis a Susenka nagyanyám. Tevékeny asszony volt világéletében. Vén culaként ölébe ültetve mesélt, pedig feleakkora volt mint én.

- A rajztudásodnak köszönhetően végezted el a gimnáziumot, ám a Képzőművészeti Főiskolát, ahol szívesen hallgattad Barcsayt, mégsem fejezted be.

- Noha Szőnyit sokra becsültem, mégis kértem ne korrigáljon, hagyjon engem dolgozni, mert inkább egy picike Szásszá akartam válni, mint egy kiváló Szőnyi tanítvány lenni.

- A festők közül kit tartasz példaképednek?

- Sohasem voltak példaképeim, mindazokat becsülöm, akik külön világot teremtettek, akik a lényeget mutatták meg. Például becsülöm Raffaellot, de lelkileg Botticelli vagy Michelangelo vonz.

- Melyik festőt, Dalit vagy Picassót tartod többre?

- Dali szürrealista volt, mellesleg jó barátom, de Picassót tartom jobbnak. Mindkettő tobzódott az ötletekben. Picassóba, Daliba, Chagallba nagy pénzeket fektettek az üzletemberek, aztán be is vasalták rajtuk. Csak a tizedét keresték, mint amennyit egy-egy képük ért. Érzékeltetésül, volt olyan Dali kép, ami 1 millió dollárt ért, de ebből a pénzből Dali mindössze 30 ezret kapott, persze ebből is jól megélt.

- A te festményeid tarifája „tól-ig”?

- Magyarországon olcsóbban adom, hogy meg tudják venni. Itthon elég kevés képem van, tizedannyi mint Németországban, és fele annyi mint Amerikában. Átlag képeim a tengerentúl 60 ezer dollárt érnek, a németeknél 25-30 ezer márkába, míg itthon 220 ezer Ft-ba kerülnek, amiből nekem megmarad 100 ezer forint.

- Boszorkányos gyorsasággal dolgozol. Egy mexikóvárosi tárlaton elkápráztattad a közönséget, a szemük láttára kilenc perc alatt festettél meg egy női arcképet. Van, hogy három-öt képet is festesz egy nap alatt.

- Még többet is. Ezernyi témám van, amik nem hagynak nyugodni, évekig vázlatozok, s ha beérnek, kész formát öltenek a fejemben, akkor párhuzamosan dolgozom fel azokat. Valóban gyorsan dolgozom, irigyeim emiatt vádaskodnak is, de ne feledd, jelenleg a technikai tudás mérhető, a többit az idő dönti el. Ha egy nyelvet gazdagabban beszélek, akkor színesebben és szebben tudom kifejezni magam. Most divat a képzőművészet leple alatt azzal takarózni, hogy előrefutottam, és a nézők nem értik meg alkotásom. Ha egy művész arra törekszik, hogy ne értsék meg, teljesen öncélú, olyan mint egy üres szobában elmondott vers, amiből sohasem lesz költemény. Én a közönségnek festek. Mindig arra törekedtem, hogy tartalmilag kerüljek közel az emberekhez, Azzal, hogy aláírok egy festményt még nem válok művésszé, a kép a hatásától lesz műremek.

- Érdekel mások véleménye, figyelembe veszed?

- Nem nagyon. Egyre figyelek, igénylik-e a munkámat.

- Rákosiék koholt vádak alapján bekaszniztak.

- Akkor egy tehetségtelen társaságban normában dolgoztam dekoratőrként. Az egész napi munkát rendszerint már az első két órában túlteljesítettem. Köröttem spiclik, agymosó népművelők lesték minden mozdulatomat. Mivel nem voltam hajlandó szabadnép félórákra járni, s beszámolni a Népszabadság vezércikkéről, nevetséges vádak alapján zártak be.

- Fiatal korodban, amikor szerettél volna világot látni, nem mehettél, később, amikor nem akartál menni, mégis útra keltél, elmentél.

- Nehezen adtak útlevelet. A kollégáim javaslata hiányzott. A Művész Szövetségtől - amelynek magam is tagja voltam - függött, hogy javasolnak vagy sem. Feltételezték, hogy disszidálok. A középszer utált, ott akadályoztak, gáncsoltak, ahol tudtak. Pedig jó meghívásokat kaptam. Több olyan külföldi kiállításon állították ki képeimet, amikről nem volt tudomásom. Díjakat nyertem, amiket nem közöltek velem. A szocialista díjakat általában megkaptam, a londonit pedig nem tudták letagadni, mert bemondta a rádió. A leningrádi díjat is véletlenül tudtam meg. Amerikába nem a pénzért, hanem a szabadságérzetem miatt mentem ki. Nekiálltam dolgozni és jól megéltem. Igényeim kielégítése végett gazdagodtam meg. Befutottam, rám kaptak, a TV műsorok állandó szereplője lettem. Kanadában, majd Amerikában állampolgárságot ajánlottak fel, ami megtisztelő volt részemre. Azzal utasítottam vissza, hogy nekem jó a magyar, ennek születtem, ez az anyanyelvem, az országom, ez is maradok életem végéig.

- Kimeneteled előtt már ismert voltál itthon. Az a bizonyos naptár volt a fordulópont?

- A naptárt megelőzően már sokat foglalkoztatott voltam. Mielőtt kimentem itt már volt egy közönségem, akik szerették bátorságom. Hírem megelőzte érkezésem.

- Mi volt életed legnagyobb problémája?

- Igazi problémám nem volt, mert nem tartom magam túl fontosnak. Voltak életemnek rövid nehéz periódusai, de ilyesmi mindenkivel megesik. Tulajdonképpen nem panaszkodhatok, mert gyermekkorom óta anyagilag, erkölcsileg elég sikeresnek mondhatom magam.

- A művész kollégákkal tartasz kapcsolatot?

- Akiket szeretek és tisztelek, azokkal szellemi kapcsolatot tartok. Ritkán jövünk össze, mert az „ilyenfajták”, mint én, el vannak foglalva. Régebben több időnk volt egymásra.

- Természetszereteted hozott vissza a dimbes-dombos Somogyba?

- Örök életemben természetkedvelő voltam. Már gyermekkoromban sokszor kiszökdöstem az erdőbe, gyakran kerestettek csendőrökkel. Jól éreztem magam a csendben, a fák társaságában. Ide Várdára véletlenül kerültem, itt találtunk elfogadható nagyságú parkot. Sajnos a kert fái közül sok a beteg, pusztulnak. Szomorú esemény kivágni egy fát, olyan mint a temetés. Már több mint 300 fát ültettünk, egy arborétumot szeretnék létrehozni.

- Az erdőt vagy a vizeket kedveled jobban?

- A természetet kedvelem, az erdőket, hegyeket, síkságot, vizeket egyaránt. Csodálatosan jó sétálni az erdőben, egyáltalán nem számít, hogy tudatában vagy-e, vagy sem, a fák között az érintetlen természettel találkozol, érzed a törvény tisztaságát, s mindazt, ami magadban van, és megérted, hogy ennek az óriási egésznek Te is része vagy. Egyszerre vagy a kozmoszban és lenn a fűben, s ez felemelő harmonikus érzést kölcsönöz az embernek. Érzed, hogy valamivé leszel.

- Ha ennyire szereted a természetet, miért nem festették tájképet?

- Kevesen tudják, de sokat készítettem, itthon nem igénylik.

- Nem félsz a kompjuterizált világtól?

- Manapság az emberek későbben érnek mint a régiek, Michelangelo például 16 éves korára elsajátíthatta műveltségét, ma már a rengeteg adat miatt ez lehetetlen, az ember agyának milliónyi információt kell felhalmozni és tárolni. A számítógép nagy segítség, mentesíti az agyat, óriási kapacitást szabadít fel, melyet használni tud az ember. Sokan félnek tőle, én azonban remek dolognak tartom, hiszen racionális gondolkodásra nevel. Szerintem a racionalitásnak is megvan a maga romantikája. Én eziránt a romantika iránt lelkesedem.

- Mit tartasz a pénzről?

- Akkor tudok jól dolgozni, ha van pénzem, ha nem lenne, nélküle ki lennék szolgáltatva. A pénz biztosítja művészi függetlenségemet, nekem szabadságot ad. Egy művész kétféleképpen lehet független, vagy megtanul éhen halni, mint Derkovits, vagy megkeresi a jóléthez szükséges pénzt. Hogy ki mennyire igényes vagy igénytelen az élet külső dolgaira, az alkati kérdés, egyáltalán nem befolyásolja művészi teljesítményét. Nem osztom azok véleményét, akik szerint a pénz megöli a művészetet. Én mindenesetre azért igyekszem pénzt csinálni, hogy ne függjek művészileg senkitől se.

- Többször kezdtél elölről mindent. Emlékszem már a Rákosi érában is elég bohém, „egyszerhoppmásszorkopp” életet éltél, volt amikor saját sofőrrel, rózsaszínű Chevrolettel jártál, aztán fordult a kocka, s gyakran maradtál pénz nélkül. Válásaid után volt feleségeidtől üres kézzel távoztál, csak a rajtad lévő ruhád maradt, mindent rájuk hagytál.

- Nézd én akkor is jól éreztem magam, ha kényelmes kocsival jártam, s nem estem pánikba, ha biciklit kellett tekernem, de akkor sem, ha a két lábamat kellett használnom, régebben még jól tudtam gyalogolni. Sokszor kezdtem elölről mindent, de soha nem gondoltam arra, hogy nem vagyok képes pénzt keresni. Mindössze egyetlen esetben kerültem a béka feneke alá, aztán lassan magamra találtam, s amikor kezdtek pofozni, nagyon jólesett, mert a szart nem pofozzák. Úgy látszott, csinálok már valamit, megnőtt az ellenségeim tábora.

- Az új nemzedék festői tehetségesek?

- Tudomásom szerint hatezer diplomás művészt tartanak nyilván Magyarországon, de a művészetet nem mindegyik műveli. Sok a tehetség, a Főiskolán azonban nem tanítják meg a lényeglátást. Vegyük például az absztrakt festőket. Ha valaki absztraktot akar festeni, előbb meg kell tanulnia a naturát, minél többet ismer a lényegtelenből, annál könnyebben talál rá a lényegesre. Például elég csak pár száz szót tudnom angolul, hogy beszélhessek az amerikaiakkal, ám ahhoz, hogy költőként működjek sok tíz ezer szót kell ismernem, hogy a verssorhoz a kellő kifejezést, rímet megtaláljam. Amit nálunk általában absztraktnak neveznek, az legtöbbször szélhámosság, az ilyen festők többnyire magukat is hülyítik, nincs bennük az adatgyűjtés sziszifuszi képessége, türelmetlenek, azonnal kész művészekként akarnak feltűnni. Hagyják fantáziájukat szabadon szárnyalni, és közben nem tudják visszaadni az igazat. Ez nagy baj, ezt nem lehet pótolni, nincs rá idő. Sok ilyen félművészt látok. Ott kezdődik a művészet, ha művelőjének kialakult véleménye van a világról, és azt el tudja mondani mindenkinek. Ez minden művész felelőssége. Nem elég festeni megtanulni ahhoz, hogy valaki művész legyen, kulturáltnak kell lennie. A kulturálatlan festő nem művész. Kivételek a naiv festők, akik remekül dolgoznak, de nem sok közük van a művészethez. Rajzaik, festményeik a gyerekrajzokhoz hasonlatosak, naivak, egyszerűek, ugyanis a gyerekekben még nem alakultak ki a gátlások. A festőművész az, aki megtanulta mesterségének ábécéjét, aki a lényeget ábrázolja, s aki - függetlenül attól, hogy tapasztalataival harmonizálnak-e vagy sem - képes visszaadni az Univerzum örök törvényeit. Nagy szerepe van a megtapasztalásnak is, ám az emberi élet rövid ahhoz, hogy minden megtapasztalhassunk, a tapasztalatokat örökölni kell. Ha az ember lát egy sebet, arról ízlelés nélkül tudnia kell, hogy a vér meleg és sós. Minél hosszabban öröklődnek a tapasztalatok, annál könnyebb a lényegfogás. A tehetség is erről szól.

- Képeid hamisítóját tehetségesnek tartod?

- Nem, a hamisítás gazdasági téma. Akinek van már neve, azt hamisítják. Az, hogy engemet hamisítottak, az számomra elismerés, de káros, mert azok, akik ál-Szász képet vásároltak csúnyán be lettek csapva. A művész irtózik attól, hogy más lába nyomába lépjen. Olyan érzés, mint amikor beleköpnek valaki szájába.

- Vannak kifejezetten Szász gyűjtők? Tudsz róluk?

- Nem nagyon. A magyar gyűjtőkből nem élnék meg, mert a képeket nem közvetlenül tőlem veszik, hanem leégett emberektől, vagy egy rossz bizományi becsüs alapján, amit meg tudok érteni, mert én is nagy gyűjtő vagyok. Egész életemben mindent gyűjtöttem. Szerencsés vagyok, mert viszonylag gyorsan ráakadok a keresett holmira. Ha körülnézel, ez a nagy ház nem üres, mindezt nyolc év alatt szedtük össze a Katival. Amikor belaktuk, magam is elcsodálkoztam a sok szép dolgon.

- Hogyan tudtátok ezeket a gyönyörű, értékes darabokat összegyűjteni?

- Apránként, darabonként. Például ezt a garnitúrát, amin most ülünk, romosan vettem egy neppertől. Egy lépcsőházban árválkodott, később kiderült, hogy a Grassalkovich gróféké volt. Egy vagyonba került a renoválása.

- Van olyan szakember itt Várdán, aki ezeket a bútorokat rendbe hozza?

- Sajnos nincs, Pestről jön restaurátor, drágán, de jól dolgozik, tehát megéri.

- Ez a kastély kié volt eredetileg?

- A Somssich családé. A Somssichokat jól ismerték Somogyban, Pál 1861-ben országgyűlési képviselő volt, a kaposvári gimnázium támogatója, Miklós megyei főjegyző, József kamarás, a közművelődési könyvtár egyik létrehozója, Pongrácz alispán. Úgy tudom, hogy eredetileg Somssich Matolai kastélynak hívták, most Szász kastély néven ismert. Miután renováltattuk, a 24 szobából 12 szoba lett.

- Ezt a drága kastélyt, amit szerényen többnyire kúriának hívsz, minek szánod: életműved bemutatására, múzeumnak?

- Ha itt körülnézel nincs egyetlen képem, a folyosón lévők a feleségemnek ajándékozottak. Furcsának találnám, hogy életemben gondoskodjak a halhatatlanságomról, ha a képeimben nincs elegendő erő, akkor hiába alakítok ki részükre egy múzeumot, idővel kidobják onnan az összeset. Tapasztalatom szerint a jó képek előbb-utóbb múzeumba kerülnek, míg a rosszak a múzeum pincéjébe, az enyészeté lesznek.

- Tudod hol lakott Kaposvárott Rippl-Rónai József?

- Hogyne, nagyapám szőleje fölött a Kis-Róma hegyen, tündéri helyen. Ismertem a házát. Úgy tudom, fiatalkorában szegényes körülmények között élt, egy időben Piacsek bácsi patikájában dolgozott. Egyébként rengeteg hamis Rippl kép van forgalomban. Én inkább Kaposvár másik festőjét, Vaszaryt tartom nagyra. Örömömre szolgál, hogy sikerült nemrégen egy jó képhez jutnom.

- A falu lakóival milyen a kapcsolatod?

- A Katit szeretik, becsülik, engem kevésbé ismernek. Sokszor kapunk kóstolóként nagy kosárra való gyümölcsöt, cseresznyét, barackot, mikor mi érik.

- Merre jártál a világban?

- Szinte mindenhol, a volt nagy Szovjetunió kivételével, ugyan oda is meghívtak, de egy összekötőm megfúrt, s elmaradt az utazásom. Ausztráliát leszámítva mindenhova kiállításaimra mentem.

- Mit mondanak rólad a rosszakaróid?

- Hát azok sok mindent, mert sokan akarnak kinyírni. Mindig mondom, rosszul csinálják, én önmagamat egy félóra alatt ki tudnám nyírni. Ha valaki verekedni akart velem, félreálltam, s csak akkor ütöttem vissza, ha nem volt menekülési lehetőségem. Három pofon után azonban a negyediket én adtam, pedig nem vagyok egy verekedős típus. Én nem gonoszkodom, nem bántom a kollégákat, engem, annál többen, szinte naponta. Volt sok tehetséges évfolyamtársam, de nem lett belőlük senki sem, mert nem rendelkeztek elég életképességgel, szorgalommal, nem volt bennük elég kockázatvállalási képesség. Unalmas, vacak életet éltek. Beleültek a langyos vízbe, más pályára mentek, később akartak művésszé válni. Hát ilyen nincs. Kockáztatás nélkül sem üzlet, sem élet nincs. Ezek az elvetélt festők, el nem ismert zsenik megöregedvén hirtelen rájönnek arra, hogy itt vége, s nem történt semmi, ezek utálják azokat, akiknek másként alakult az élete.

- …és a rajongóid?

- Nem tudom.

- Irigyed van?

- Mindenkinek van, aki tud valamit produkálni. Az irigység osztrák-magyar örökség, egymás szájából vesszük ki a falatot. Én életemben senkire sem voltam irigy, akkor sem, amikor azt éreztem, hogy én is megérdemelném az elismerést. Sajnos a magyarok betegsége, hogy azért is várnak elismerést, amiért nem dolgoztak meg.

- Mi volt életed legnagyobb öröme?

- Csendes, de állandó örömeim voltak és vannak. A feleségem, az állataim, ha kinézek az ablakon, látom a fáimat, ezek jelentenek örömet számomra.

- Gondolkodásod liberális vagy konzervatív?

- Mindkettő, én egy liberális konzervatív vagyok. A konzervativizmusom csak magamra vonatkozik. Kell, hogy legyen fékem, mert elég fékezhetetlen vagyok. Nem a szabadságvágyamat akadályozom, de vannak bennem bizonyos indulatok, olyan mozgásigények, melyekről úgy érzem, ártanának. Csak olyan disznóságokat csinálok, amiket meg tudok bocsátani önmagamnak. Magammal szemben elég szigorú vagyok. Kívülálló erre azt mondhatja, hogy ugyan-ugyan. Pedig csak másokkal szemben vagyok elnéző.

- Ilyen eseménydús, munkával teli múlttal, ennyi tapasztalattal, ilyen színes jelennel milyennek látod a világot? Merre haladunk?

- A mi társadalmunk a gödörbe masírozik. A Szovjetunió a dollár bukása miatt ment tönkre. Amerika is óriási nívózuhanáson ment át. Én még szerencsésen elkaptam az okos pénzország farkát. A hetvenes évek elején még megtapasztaltam az igazi Amerikát, ahol a milliomosok, vezető pénzemberek közösséget éreztek a néppel. Rájöttek arra, hogy ha túlzottan kizsákmányolják az embereket, akkor nem tudnak kikből megélni. A mai milliomosok nem törődnek semmi mással csak a profittal.

- Tetszett neked Amerika?

- Nagyon. Csípem kockázatvállalási készségüket. Oda csak a vagányabbak, bátrabbak vándoroltak ki, akik képesek voltak újra kezdeni. Én egy cent nélkül, meghívással mentem Kanadába. Mire átjutottam, az USA-ba, ott már ismert voltam. Nem voltam olyan híres mint Dali, de volt nevem.

- Tetszett Amerika, mégsem telepedtél le, miért jöttél mégis vissza?

- Mert magyar vagyok, ez a tény kötelez.

- Milyen a természeted, magadat hogyan jellemeznéd?

- Alapjában véve optimista alkat vagyok, lényemből fakadóan sohasem voltam elégedetlen. Én a börtönt is élveztem, figyeltem a különböző fazonú arcokat, barackmagokból állatokat faragtam. Egyébként nem hagyom magam befolyásolni senkitől sem. Ilyen barackmag majmot adtam emlékül nektek.

- Elégedett vagy magaddal, az életeddel?

- Nem tartom magam túl fontosnak, aki annak tartja magát, az mindig elégedetlen, annak fáj az élet. Az élet pedig kemény, rugdos. Nekem minden rúgás tanulmányszámba ment. Mintha nem lenne bennem elég fájdalomérzet, elég érzéketlen vagyok. Ha mégis fáj valami, tudom az értékét, de nem halok bele.

- Nagy állatbarát lévén gyerekkorodban az iskolába siklót vittél, és az utcákról összegyűjtötted a kóbor kutyákat. Hányféle állatod volt már, s most hány kutyád van?

- Most csak öt kutyám van, de ehhez a nagy telekhez kell is ennyi. Komondorok, Bogi puli és Flóra a magyar agár. Amint látod, jó húsban van az agaram, Erika a házvezetőnőnk szégyelli az emberek előtt a sovány kutyát. Három macskám közül az egyik sziámit nemrégiben széttépte a szomszéd kutyája. De volt már sündisznóm, fehér egerem, barna medvebocsom, farkasom, leopárdom és ocelotjaim is. Ez utóbbiak Amerikában. A leopárd veszélyes bestia volt, de az ocelotjaimat megszelídítettem. Az egyikből tévésztár lett.

- Mi a véleményed a szerencséről?

- Sohasem hittem benne. A szerencsét ki kell vívni, s a kockázatot is vállalni kell. Nekem az volt a szerencse, hogy dolgozhattam, s azt csináltam az életben, amit szeretek.

- Nem fognád fel tragikusan, ha egyszer csak nem tudnál festeni?

- Nem, mert ha mindkét szememre megvakulnék, akkor neki fognék írni, ahhoz is érzek némi tehetséget.

- Ha önmagadat kellene meginterjúvolnod, mit kérdeznél elsőként?

- Meddig akarsz élni Szász Bandi?

- Tehát foglalkoztat az elmúlás gondolata.

- Csak annyiban, hogy semmit se hagyjak rendezetlenül a feleségemre, közvetlen környezetem ne kerüljön bajba halálommal. Egyébként nem félek a haláltól. Valószínűleg akkor megy el az ember, ha nincs rá szükség, amikor már nincs miért élnie.

- Milyen jegyben születtél?

- Bak vagyok. A születési időpontomat homály fedi, feltehetően január 7-én láttam meg a napvilágot. Anyám nem tudta pontosan a dátumot, amikor keresztelni vittek, másfél méteres hó volt. Csíkszeredában, a havas Hargita-alján összefolytak a napok.

- Nem írt rólad senki sem életrajzi könyvet?

- Írtak, de letiltattam, ennek ellenére kiadták. Falsra sikerült, nem az én hangom. Az én életemet a képeim tükrözik. Kérdezik, miért nem írtam meg magam az életemet, hiszen középiskolás koromban elég jól írtam. Egyelőre nem tartom fontosnak. Engem kielégít a festészet. Bár tudok olyan festőről, aki kitűnően írt. Például Bernáth Aurél írása, Az Így éltünk Pannóniában, nekem jobban tetszik, mint a festészete. Neki inkább írni kellett volna, nekem meg festeni kell.

- Váratlan helyzetekben feltalálod magad?

- Eddig mindig sikerült.

- Egyszer azt mondtad nekem, ötévenként kell váltani, mármint partnert. Én még ilyen kiegyensúlyozott boldognak sohasem láttalak.

- Mit tagadjam, boldogok vagyunk. Feleségem abszolút józan ember. Nem megy agyára a jólét, de akkor sem esik kétségbe, ha rosszul mennek a dolgok. A nők mindig elszálltak, amikor jól kerestem, és megbolondultak. Ha nem lennénk egymáshoz valók, akkor az elmúlt tizenkét évben régen kiderült volna. Talán két alkalommal, hogy Kati elment nélkülem. Annyira hiányzott, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem. Nézd olyanok vagyunk mint ez a szobor. Én vagyok a faun, Kati ül az ölemben, miközben szerelmes szavakat sugdosok a fülébe.

- Kívánom, még sokáig mondj szépeket neki. Gondolj csak Tizianora, aki 99, Picassóra, aki 92, Chagallra, aki 98 vagy barátodra, Dalira, aki 85 évet élt.

A riport 1995 januárjában készült. Bandi, nyolc évre rá, 2003 augusztusában távozott az élők sorából. 77 évet élt.