| Tartalomjegyzék |
|
Pünkösd
|
|
oldal 2
|
oldal 1 / 2
Pünkösd napján - a húsvétot követő hetedik vasárnap, vagyis a Jézus feltámadása utáni ötvenedik napon - a Szentlelket és keresztény egyház megszületését ünnepli a katolikus világ. A Jelenések Könyve szerint - vihar és lángnyelvek kíséretében - ekkor szállt le a Szentlélek a Krisztus mennybemenetele (Áldozócsütörtök) után elbizonytalanodott apostolokra, hogy elárassza lelküket, és az evangélium hirdetéséhez szükséges hitet, bátorságot és a nyelvek beszélésének képességét adja nekik.
Az ünnep elnevezése a görög pentekosztész („ötvenedik”) szóból származik, mely a szórványban élő kisázsiai zsidóság révén terjedt el, ugyanis a Pészachot (zsidó húsvétot) követő ötvenedik napra esik a Sávout (hetek ünnepe), melyen a zsidók az aratást, a tízparancsolatot és a függetlenné válásukat ünneplik. A pentekosztész tehát eredetileg a Sávout görög neve volt, miként az Új Testamentum is zsidó fesztiválként hivatkozik rá, és csak az evangelizációval, a kereszténység terjedésével vált katolikus ünneppé. A zsidó Sávout és a keresztény Pünkösd között nemcsak a történelmi gyökerek teremtenek kapcsolatot, hanem az eszmeiségük is szimbolikus rokonságot mutat: a zsidók aratás ünnepükön a föld ajándékait, a keresztények pedig pünkösdkor a lélek első gyümölcseit köszöntik.
Noha – miként azt St. Irenaeus és Tertullian püspökök munkáiból tudjuk – a pünkösd már az 1. század óta önálló katolikus ünnep, a Szentlélek alászállásának megünneplése Európában csak három évszázaddal később, a keresztények vallásszabadságát elismerő Nagy Konstantin római császár uralkodását követően, a katolikus tanok térhódításával kezdett elterjedni.
Pünkösdvasárnap – a húsvét időpontjához igazodva – mindig május 10-e és június 13-a közé esik. A római egyház papjai pünkösdkor piros miseruhát öltenek, amely a Szentlélek színe. Itáliában a Szentlelket hozó lángnyelvek felidézésére a templomok tetejéről rózsaszirmokat szórnak alá. E hagyomány, valamint a pünkösdkor hordott piros öltözék miatt - elsősorban Szicíliában (de sokfelé másutt is) - ’Pasqua Rossa’ (Piros Húsvét) az ünnep neve.
A középkor idején a templomokban a liturgia része volt a bibliai esemény megjelenítése, a későbbi időkben galambot engedtek szabadon, vagy égő kóccsomókat dobáltak szét a „tüzes lángnyelvek emlékére”. A reformátusoknál pünkösdkor vesznek részt először az úrvacsorán a gyülekezet újonnan konfirmált tagjai. Az evangélikus egyház a pünkösdöt ugyancsak a fő ünnepei közé sorolja.
Az angolszászoknál - az óangolban ’White Sunday’, azaz ’Fehér Vasárnap’ jelentésű - ’Whitsunday’ az ünnep neve, ami az ilyenkor általánosan jellemző kereszteléskor viselt fehér öltözékre utal. A puritánok fellépése előtt számukra a pünkösdvasárnap – hasonlóan a keresztény ünnepségeik többségéhez – egyúttal pogány termékenységi fesztivál is volt, melyen a tél szellemének halálát, a nyárénak pedig a megszületését ünnepelték.
|
