|
A szikhek vallásalapítója, Nának Csand Lahore közelében született 1469-ben, a pakisztáni Pandzsáb területén. Tanítói hindu és muszlim papok: panditok, mullahok voltak. Gondolkodását kezdettől fogva az egyenlőség eszméje hatotta át, abból indult ki, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, Isten nem tesz különbséget nemek és fajok között. Ettől indíttatva már fiatalon szembeszállt a hinduk kaszt szabályaival. A szamszarát, vagyis a születések szüntelen körforgását valamint a karma gondolatát átvette a hinduizmusból, a többistenhitet, a bálványok, tárgyak, képek imádatát, és a kasztok szerint történő megkülönböztetést azonban határozottan elutasította. De ellenkezett felfogásával az iszlám fanatizmusa és türelmetlensége is.
Harminc évesen két társával: egy öreg muszlim muzsikussal, Mardanával és egy hindu földművessel, Bálával vándorprédikátorként útra kelt, járta a falvakat, végiggyalogolta egész Indiát, eljutott Asszámba, Srí Lankára, sőt még Mekkába is. Istenfelfogását kitűnően példázza, hogy amikor Mekkában felelősségre vonták, mert pihenés közben lábait "szentségtörő" módon Kába felé tartotta, csendesen csak ennyit válaszolt:
- Ha meg tudják mutatni nekem, merre nem mutat a talpam az Istenre, megígérem Önöknek, hogy arrafelé fogok feküdni.
Nának szerint Isten mindenki számára láthatóvá válik, akiben kellő elszántság, szeretet és részvét lakozik. Az ember azáltal nyerhet menedéket, ha felismeri az igazi isteni rendet, és önmagát harmóniába hozza ezzel. A harmónia azonban nem érhető el aszkétizmussal, hozzá a meditáció és Isten nevének mantrázása (nam), az odaadó szeretet (dan) és a fürdés (isnan) vezet. Útja során sokfelé járt, igazi követőkre azonban csak Pandzsábban talált. Itt viszont híveinek száma napról, napra gyarapodott. Guru, azaz tanító vált belőle, követőit a szanszkrit "szisia" szó után szikheknek nevezték el. Emberarcú, az egyenlőséget középpontba állító tanainak köszönhetően a hinduk és muszlimok egymással jó viszonyban, békességben éltek, 1539-ben bekövetkezett halálakor egyaránt saját prófétájukként gyászolták, ám nem tudtak megegyezni abban, hogy milyen szertartással búcsúzzanak tőle: a muszlimok el akarták temetni holttestét, a hinduk viszont a hamvasztás mellett törtek lándzsát. Ezen aztán jól összevitatkoztak.
Nánakot további kilenc guru követte, a sorban a tizedik, Govind Szingh nem jelölt ki utódot, hanem úgy rendelkezett, hogy helyette a Granth Szahibot (Nemes könyv) tiszteljék guruként. Halála óta e szent könyv, mint a szikhek Bibliája valóban isteni tiszteletben részesül. Govind Szingh a vallási szektából fegyelmezett hadsereget szervezett. A beavatási szertartáson bevezette a "kard szentségét", követői a khálszák, azaz a tiszták, esküt tettek arra, hogy fegyverrel védik meg hittestvéreiket, őrködnek a szikhizmus tisztasága fölött, valamint viselik az együvé tartozás közös szimbólumait, az "Öt K"-t. A khálszá férfi tagjainak neve ettől kezdve az oroszlán jelentésű Szingh szóval egészült ki, míg a szikh nők a hercegnőt vagy nőstényoroszlánt jelentő Kaur nevet viselik egységesen.
A szikhek öltözködésük, megjelenésük alapján már messziről felismerhetők. A szikh férfiakat mindenkitől megkülönbözteti az önként vállalt "pancs kakkas": a "kés" (a haj és szakáll levágásának tilalma), a "kangha" (a hajukba tűzött fésű), a "kara" (a jobb csuklójukon látható acél karperec), a "kirpan" (a tőr, vagy rövid kard, amelyet mindenüvé magukkal visznek), valamint a "káccsa" (a ruha, vagyis a lebernyeg alatt viselt rövidnadrág). A borotválatlan szakállra valamikor feltehetően azért volt szükség, nehogy összetévesszék őket a borotvált képű hindukkal vagy muszlimokkal. A kontyba kötött, hosszú haj pedig eredetileg praktikus védelmet nyújtott a fejre mért kardcsapások ellen. A fésű hajuk rendbentartására szolgált. A karperec a khálszákhoz tartozás, az odaadás, a szolgálat jelképe. A kard vagy tőr a hadakozáshoz szükséges, a rövid nadrág pedig harc közben, lovaglásnál megfelelőbb öltözet, mint a hinduk hagyományos viselete, a lenge dhoti.
Mindezeken túl egy vallásos szikh sohasem dohányzik, nem koldul, nem iszik bort, nem hisz a csillagjóslásban és tartózkodik a muszlimok asszonyaitól. A hindukkal ellentétben viszont engedmény számukra az, hogy haláluk után hamvaikat nem kell a szent folyókban szétszórni, a tehén kivételével húst is fogyaszthatnak - amennyiben az állatot nem az iszlám előírásai szerint ölték le -, valamint sikertelen házasság esetén a válás is megengedett. A szikhek az aszkétizmust és a cölibátust eszméjét egyaránt elvetik, ehelyett a családra összpontosul a figyelmük.
Tipikus fejfedőik használata nem kötődik semmiféle vallási előíráshoz, ugyanúgy turbánt hordanak mind a hinduk, vagy a muszlimok, azonban a szikh turbánok színre, formára, csavarásra egyaránt elütnek a többiekétől. A három-hat méter hosszúságú széles anyagot minden áldott reggel nagy gonddal tekerik hajkoronájukra.
Asszonyaik öltözködésében a muszlim jelleg dominál, nem viselnek szárit, jellegzetes ruházatuk, a kényelmes, könnyű viseletű pandzsábi, egy kétoldalt felhasított tunikából, a kamizból, a salvárnak nevezett buggyos, pizsamaszerű bugyogóból, valamint a vállukon oly csábosan átvetett hosszú sálból, a dupattából áll. Öltözéküket díszes saru vagy felkunkorodó orrú cipő, a njagra teszi teljessé.
 A szikhek szent helyeinek legszentebbike, az Amritszári Aranytemplom ad otthont híres szakrális könyvüknek, a Granth Szahibnak. A templomba belépés előtt a látogatók kötelesek levenni lábbelijüket, befedni fejüket, megtisztítani kezüket, lábukat. A szikh szentélyekbe tilos dohányt, cigarettát, alkoholt vagy bármilyen drogot bevinni, odabenn az italozás vagy a dohányzás istenkáromlásnak számít, a fényképezés viszont megengedett.
A megindítóan szép és harmonikus épületegyüttes közel 400 éves története során viharos eseményeket élt át, hol bosszútól indíttatva robbantották fel, hol megtorlásként rombolták le. Legutóbb 1984 nyarán, az Indira Gandhi által kivezényelt kormánycsapatok ostromát kellett elviselnie. A szomorú esemény hatszáz emberéletet követelt. A szikhek terrorakciókkal válaszoltak, pár hónappal később a miniszterelnök asszonyt két szikh testőre meggyilkolta. Indira halálhírére az őrjöngő hinduk ártatlan szikheket öltek halomra, üzleteiket, gépkocsijaikat felgyújtották. Delhi lángolt, fekete füst takarta el a Napot, kétségbeesés, félelem költözött a lelkükbe. Az elnökgyilkosságot sokan a szikhek közül is elítélték, ám mikor a merényletet elkövető testőrökön végrehajtották a halálos ítéletet, mintha összebeszéltek volna, aznap valamennyien fekete turbánt öltöttek.
Az Aranytemplom főbejáratának közelében áll a Bábá Buddhá emlékére márvány talapzattal körülvett öreg jujube fa, a több mint 500 éves Bér Bábá Buddhádzsí. A feljegyzések szerint a Harímandír első főpapja, a nagytekintélyű Buddhádzsí egykoron e fa árnyékában üldögélve figyelte, hogyan keverik a habarcsot a templom építéséhez. A pandzsábi néphagyomány Dukhbhanjani, más néven Szomorúságűző faként tiszteli az öreg jujubefát.
A szent medencét márvány gyalogjáró és hófehér épületek fogják közre, közepén lótuszvirágként emelkedik ki a színarannyal bevont Darbar Szahib. A nap minden szakában sokan várakoznak a bejutásra, az áhítatos csendben araszolva halad a tömeg befelé a templomba. A szentélybe lépő hívőket elnyeli a hűs sötétség. A templomban ősz szakállú pap, a granthí olvassa a szentírást, szavait dallamos zene kíséri. Az Ádí Granth (a szikhek szentírásainak gyűjteménye) előtt fehér lepel, erre teszik a hívők az adományaikat.
A Harímandírt elhagyva a szikhek homlokukkal érintik a szent márványt, a medence kövér halai tátogva kérik a felszentelt édes pépszerű étel (praszád) maradékát. Szemet kápráztató a vakító fényben ragyogó aranykupola és a csillogóan fehér márvány. A forrongó Pandzsábban itt megnyugszanak a kedélyek, a szakadár szíveket feszítő indulatok, az egyenlőség és az összetartozás érzése forrasztja egybe a lelkeket.
|
