|
A hirtelen ébredéstől azt sem tudom, hol vagyok, a szemem ég, a szám kiszáradt, kint és bent sötétség, áporodott testszag ingerli üres gyomrom, különböző horkantások idegesítik érzékeny füleim. Lábam zsibbad, karom fázik. A nyitott ablakokon át besüvít a léghuzat. A koszos ablakfüggöny minduntalan az arcomba csap. Megborzongok. Attila mellettem ugyanolyan vagy hozzám hasonló lehetetlen pózban szenved, félig fekszik, félig ül. Nem irigylem, térfogatra a kisebb én vagyok, azonban mindkettőnk kényelmetlen ülőhelye azonos méretű. Szorongunk az ülésnek nevezett kalodában, és szorongunk átvitt értelmében is. Vajon hová visz minket ez a busz? A kérdés költői, mert tudjuk, hogy Kasmírba.
Jé! - csodálkozom rá hirtelen a helységnévtáblára, hisz ez Kurukshétra. Osztozni akarok a felfedezés örömén, oldalba bökve ébresztem párom, aki a máskor morgást kiváltó keltést most szemmel láthatóan nem bánja. Legalább nyújtózkodhat egyet. Pislog, forgatja a fejét, nyújtogatja nyakát, így sem lát sokat. Aztán mikor eljut tudatáig, hogy a Kurukshétra nevet mondtam, álmosságát egyből elfelejti. Kiébredve hiányos ismereteimet Kurukshétráról szívesen egészíti ki, mint India számtalan zeg-zuga, lakott és lakatlan helysége egyaránt, rengeteg mesés információt rejt. Attila, aki hosszú időn keresztül tanulmányozta előszeretettel a Gitát, most a lényeget röviden - magasröptű vallásbölcseleti értékelés nélkül - a következőkben foglalja össze.
Ezen a síkságon játszódik az indek egyik nemzeti eposza a nagy Bhárata háborút elbeszélő Mahábhárata-juddha. Ez a most békés sötétségbe burkolózó táj, a Kuru-mező volt a helyszíne annak a véres csatának, amelyet a Bhárata nemzetség két ellensége ága, a Kauravák és a Pándavák vívtak egymással. A trónviszály miatti kirobbant háború tizennyolc nap után a Pándavák győzelmével ért véget. A csata közvetlen kitörése előtt a Pándavák seregének fővezére, a vitéz Ardzsuna királyfi megrettent a rokonvért követelő testvérharc gondolatától, szívesen visszakozott volna.
Lelkiismereti döntéséhez segítségül hívta barátját, Krisna herceget, tőle kért tanácsot, harcoljon-e vagy sem. Krisna eloszlatta kételyeit, igenlő válaszával biztatta Ardzsunát a küzdelemre. Mint mondta, a harcos feladata, hogy harcoljon, és ha kell, öljön, a harcban csak a testet pusztíthatják el, mert a lélek az halhatatlan. Kettejük párbeszédéről szól az eposz valószínűleg legérdekesebb részlete a Bhagavad-Gitá, avagy az Isteni Ének, más fordításban a Magasztos Szózata. A Gitában Krisna Ardzsunát oktatja a legmagasztosabb bölcsességre, megismerteti vele a lélek, a világ és az isten szubsztanciáját, vagyis a legbensőbb lényegét. Feltárja előtte a dharmát (törvény), a dharma és a karma (cselekvés) összefüggéseit valamint a bhaktit (istenszeretet) az istenhez vezető utat. Miután Ardzsuna meghallgatta a Magasztost, elkezdődhetett a harc, csatára fel Bháraták szólt a buzdító szólam.
A Gitáról szóló élethű ismertetés olyannyira felkeltette az eddig lappangó érdeklődésemet, hogy a későbbiekben igyekeztem pótolni az elmaradást, egypár érdekes adalékkal is bővítve foghíjas tudásom. Megtudtam egyebek közt, hogy a hinduk számára a Bhagavad-Gitá szakrális és etikai tanítása ugyanolyan fontossággal bír, mint a zsidóknak az Ószövetség, a keresztényeknek az Újszövetség, a pársziknak a Zend-Aveszta, a buddhistáknak a Páli-Tipitaka, vagy a muszlimok számára a Korán szent írása.
Gandhi a különböző vallásokkal való ismerkedése során, amikor a Gitát összehasonlította a Hegyi beszéddel a következő megállapítást vonta le a két műből: „Egészen bizonyos, hogy nincs semmi különbség a Bhagavad-Gitában kifejezésre jutó hinduizmus és Krisztus kinyilatkoztatása között. Mindkét hitvallásnak ugyanabból a forrásból kell származnia.” Indiában a Gitá páratlan népszerűségnek örvend, különösen a művelt hinduk körében, akik előszeretettel tanulmányozzák, értékelik és idézik etikai, filozófiai és vallási tanait, de a keleti világnézet, életfelfogás és vallásbölcselet iránt érdeklődők ugyancsak szívesen forgatják ezt a szent könyvet.
Ismét Gandhit idézem, aki Önéletrajzi könyvében így vall a Magasztos Szózatáról: „Megragadott ez a felbecsülhetetlen értékű könyv. Egyre nagyobb hatást tett rám azóta is, úgyhogy ma azt tartom róla: ez a ’par excellence’ könyv mindazok számára, akik az Igazságot akarják megismerni. Felbecsülhetetlen segítséget adott nekem sötét pillanataimban.”
Bár illetlenség Gandhi szavai után véleményt nyilvánítanom, de rám a Gitá sorai elsősorban érzelmi töltésükkel és nem logikai következtetéseivel hatottak. Az indiai életszemléletet és az áhítatos istentiszteletet hirdető Gitá világi stílusán, érthető nyelvezetén és meggyőző érvelésin túl, ellentmondásosságával ragadott meg. Ez a számunkra ellentmondásosnak tartott mentalitás még ma is áthatja a hindu észjárást. Ezt a gondolkodásmódot az indiaiak - életfelfogásukból adódóan - teljesen természetesnek tekintik, csak a más koncepciójú emberek furcsállják, mint például a racionális gondolkodáshoz szokott európaiak, akik számára mindez elég érthetetlen és felfoghatatlan. Az arisztotelészi logikán nevelkedett, a célirányosan gondolkodó embereknek valóban nehezen összeegyeztethetők Krisna tantételeinek ellentmondásos különbözőségei. Érdekes, mert - indiai tartózkodásunk során - pont ez a másság ragadott meg a leginkább bennünket az itt élő emberekben. Az viszont meghökkentett, hogy a Magasztos Szózata nélkülözi az indiai gondolkozásra oly jellemző másik sajátságos princípiumot, a keleti humanizmust hirdető ahimszát, az erőszakmentesség elvét.
Miközben a Gitán elmélkedtem az idő feltartóztathatatlanul továbbpergett, és a buszunk is haladt, mert időközben megérkeztünk Harijana és Pandzsáb határához. A két állam „biztonságára” hatalmas méretű, gondosan zárt sorompók vigyáznak. A többsávos úton mindkét irányban, tömött sorban kocsik sokasága várakozik. Álmos utasokat szállító buszok és súlyos terheik alatt görnyedező teherautók, látszólag ráérősen töltik kényszerű pihenőjüket. Személygépkocsit egyet sem látok, ennek persze nemcsak a késői időpont az oka, hanem a magas építésű sorompók számukra nem jelentenek akadályt, mert azok csak a magasépítésű, felfelé termetes járműveknek állják el az útját, az alacsonyabb kocsik könnyen átbújhatnak alattuk.
Ahogy megállunk, rögtön a megszokott idilli hangulatban érzem magam, mert buszunkat azonnal körbefogják a gyümölcsöt, hűsítőt, rágcsálnivalókat kínáló árusok. Legkellendőbb a forró tea. Jó volna inni egy pohárkával - villan át agyamon -, de visszatart a tejtől oly furcsaszínű, gőzölgő lé látványa. Mint valamilyen színes ind mesében, nyüzsögnek körülöttünk a lepelbe burkolt, pipaszár lábú hinduk és kontrasztként a stramm kinézetű turbános szikhek. Serényen ügyködnek, tisztogatják a bogaraktól maszatos ablakaikat, kötözik az útközben meglazult rakományaikat. Kinézetre valamennyien élénkek, frissen mozognak, míg én elcsigázottan, fáradtan ülve, csodálattal adózom remek állóképességük előtt. A nádszálvékony és egyenes büszke rendőrök hívatásuk teljes súlyával ténykednek, szigorúan, ráérősen és bürokratikusan ellenőrzik az úti okmányokat. Jól szabott, khakiszínű zubbonyaikon büszkén csillog aranyozott bilétájuk, tájékoztatva az idegent hovatartozásukról.
Az egyik sátor mentén - nem messze tőlünk - egy nehezen kivehető alak az útszéli lámpa homályosan gyatra fényénél - ha jól látom - újságot olvas. Nem akarok hinni a szememnek, hiába a tudásszomj nem ismer akadályt. Az újságot böngésző közelében vizelő férfiak sorfala, könnyítő szándékkal ürítik telt hólyagjaikat. Ez utóbbin már nem csodálkozom, mert India-szerte így szokás. A nők részére azonban szigorú a tilalom, ők csak az ammóniaszagú, csípős, bűzös latrinákra mehetnek megkönnyebbülni, persze csak akkor, ha van WC, vagy urinal (ahogy itt a vizeldét nevezik), mert ha nincs, akkor bizony találékonyságra, de leginkább valamilyen bokor vagy kerítés takarására van szükség e létfontosságú szükséglet kielégítéséhez.
Tudom, sokan tisztában vannak a Mahábhárata eposzfolyam hatalmas terjedelmével, de most mégis leírok néhány elképesztő adatot róla. A 18 énekből álló eposz 200 000 verssorból áll. Érdekes, hogy az eposzba ágyazott 700 soros Bhagavad-Gitá ugyancsak 18 énekre tagolódik. Mindkét mű szanszkrit nyelven íródott, és - bár egyesek az ős-eposzt Vjásza mitikus bölcs művének tulajdonítják - egyikük szerzője sem ismert. A kutatók szerint fokozatosan, legalább fél évezred alatt jött létre, s az i.sz. 4. századában nyerte el végleges formáját. A tudósok kiszámították, hogy a kurukshétrai ütközet i.e. 3102. február 8-án kezdődött. A Mahábhárata eposzban a Kuruk mezeje szent helyként, mint „földi ég” szerepel, ahol havonta megjelennek Bráhma főisten vezetésével az istenek és a bölcs risik, és ahonnan az elhunytak haláluk után, kiváltságként egyenesen a mennyországba jutnak. A bedekker szerint ez a hely a turisták számára nem túlságosan vonzó, a hinduk azonban tisztelettel keresik fel csatájuk színhelyét, ahol legalább 350 zarándokhely várja őket. Oly nagybecsű ez a hely a hinduk számára, mint a görögöknek Trója.
|
