|
A fiziognómia szó - melynek az arcisme (arctan), az arcolvasás (arcelemzés) fogalmak a magyar megfelelői - a „természet”, „lelki alkat”, „jellem” jelentésű phüszisz és az „értelmezés”, „vagy megítélés” jelentést hordozó gnóma görög szavakból tevődik össze. A fiziognómia alapfeltevése, hogy a test és a lélek szoros kapcsolatban van egymással, vagyis az ember külső megjelenése - elsősorban az arckifejezése, arcvonásai - alapján következtetni lehet a belső jellemzőire, a személyiségére, jellemére, karakterre.
A fiziognómia eredete az ókorba nyúlik vissza, tudománnyá azonban valószínűleg a görögök munkássága nyomán vált. Egyesek szerint Püthagorasz (i.e. 582-496) volt a létrehozója, aki egy fiatal nemest a külseje miatt nem fogadott tanítványává. A fiziognómia első ismert művelőjének az i.e. 5. században élt görög Zópüroszt tekintik, aki - Cicero fennmaradt írása szerint - a szilénekhez (szilének a görög mitológia termékenység démonai) hasonló külseje miatt - a számára ismeretlen Szókratészt, ostoba, buja alaknak jellemezte. A fiziognómia tanításai többeket megérintettek, például Hippokratész (i.e. 460-375), a neves görög orvos, már azt tanította, hogy a hegyes orrú és apró szemű emberek rosszindulatúak. E tudomány alkalmazói közül azonban Arisztotelész (i.e. 384-322), a híres görög filozófus a legismertebb. Az első fiziognómiát részletesen leíró művet (Physiognomonika) neki, vagy valamelyik tanítványának tulajdonítják.
A külső és belső jegyek közötti kapcsolatok keresése azonban másutt is felmerült, az ősi India orvosai az emberek és az állatok külsejét tanulmányozva kerestek és fedeztek fel különböző hasonlóságokat. Máté könyvében (6: 22) pedig a következő fiziognómiai példát találjuk: „Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz.” E mondat értelmezése, hogy a tiszta szem (tágra nyitott, világos, fényes és kerek) tisztességet és egészséget jelez.
A korai középkor tudományos életére csekély befolyást gyakorolhatott, ugyanis fiziognómia szerepéről kevés írásos dokumentum maradt fenn, megújulására egészen a 12-13. századig kellett várni, ekkor vált ismertté a görög és arab hagyomány néhány műve. Reneszánsz kori élharcosai a nürnbergi Joannes de Indagine (1467-1537), a bolognai Bartolommeo della Rocca (1467-1504) és a francia Michel Lescot voltak. Kevés tudható Lescotról, akinek Fiziognómia című munkáját 1540-ben, Párizsban nyomtatták ki. Indagine könyve 1531-ben jelent meg Strassburgban, melyben szép számmal mutat be, csalókat, hazugokat, züllötteket, akiknek jellemző módon a szájuk nyitva, az ajkuk pedig széles. Szerinte a fogsor egyenes jellemről árulkodik. Ha pedig a fogak közel vannak egymáshoz és hegyesek, egészségesek, az a hosszú élet jele. A görbe orrúak arcának deformálódása indulatos, elszánt és zsarnoki természetükről árulkodik. A hegyes áll, a test csonkaságáról ad információt. A haj számára az egyik legfontosabb fiziognómiai tényező; a lágy, selymes és sima hajról békés, bátortalan és szelíd jellemet feltételez.
Ugyancsak Strassburgban látott napvilágot Bartolommeo Cocle A fiziognómia kézikönyve című műve, 1533-ban. Elképzelése szerint azok az emberek, akiknek halántékát sűrű haj borítja, egyszerűek, hiúk, hiszékenyek, önfejűek, közepes intelligenciával bírnak, modoruk és szóhasználatuk pedig durva. A szakállasok brutálisak, bosszúszomjasak, emlékezőtehetségük rossz, szerencsétlenek és pénzsóvárak. A magas és kerek homlokkal rendelkező emberek szabad szelleműek, vidámak és értelmesek. A felfelé kunkorodó szempillájú egyének önteltek, gőgösek, kegyetlenek, míg a lefelé görbülő szempillák rosszindulatot, hamisságot, becstelenséget, lustaságot, titkolózást jelentenek. A nagy, kerek szemekről azt feltételezte, hogy az illető megbízhatatlan, lusta fickó. A nagy orról pedig úgy nyilatkozott, hogy jó jel, akár hajlott, akár egyenes. A sort a tudományosság igényével fellépő nápolyi Giambattista della Porta (1535-1615) zárja, akinek az 1586-ban írt De humana physiognomia című műve nagy hatással volt e tudomány későbbi művelőire.
A kezdetben még az ember egész testére, külsejére, fizikumára kiterjedő fiziognómiai vizsgálódások, a reneszánsz kortól kezdődően egyre inkább az arcvonásokra, mint karakterjegyekre fókuszálódtak. A modern fiziognómia legismertebb munkája, az arcolvasás megalapítójának tekintett svájci lelkész, teológus Johann Kaspar Lavater (1741-1801) négy kötetes fiziognómiai esszégyűjteménye, mely 1775-ben látott napvilágot. nem sokkal később, a századfordulón Franz Joseph Gall (1758-1828) a fiziognómiai megfigyeléseket, az általa kidolgozott, a mentális képességeket, az intelligenciát és erkölcsi tulajdonságokat a koponya külső formája alapján meghatározó, frenológia megállapításaival egészítette ki. Munkatársa, Spurzheim (1776-1832) népszerűsítő tevékenységének köszönhetően a frenológia hamarosan az angolszász világban is (Anglia, Egyesült Államok) elterjedt. Időközben Sir Charles Bell az arckifejezés anatómiájáról írt esszéjével (1806) megalapította a fiziognómia fiziológiai iskoláját, mely az érzelmeknek az arcizmok által produkált fizikai megjelenését tanulmányozza. Az érzelmi kifejezések későbbi tudományos vizsgálói között a 19. század második felében Charles Darwin és az anatómus professzor, Piderit a legismertebbek.
A fiziognómiából, pontosabban a fiziognómia ágának tartott koponya-tanból fejlődött ki a karakterológia, mely elsősorban a frenológia hiányosságait próbálta meg pótolni. A karakterológia (jellemtan) megalapítója C. G. Carus (1846), az elnevezés J. Bahnsentől (1867) származik. A karakterológia kutatási területe, módszerei és forrásai: a fiziognómia, pszichoanalízis, grafológia, mozgás- és kézismeret. Az évtizedek során egyre népszerűbb lett, és számos irányban - tipológia, lélektan, romantikus rend, szellemtudomány - fejlődött tovább. Fő képviselői Dilthey, Kretschmer, Klages, Jung, Spranger és Utitz voltak.
A fiziognómia, a frenológia és a karakterológia eredményeit egyaránt felhasználta az itáliai Verona városában született kriminológus és egyetemi tanár, Cesare Lombroso (1835-1909), aki a született bűnözők örökletes genetikai degenerációját a külső testi jegyekből vélte felismerni. Ezek, az általa stigmáknak nevezett anomáliák elsősorban a koponya és az állkapocs abnormális alakjában és méreteiben, az arc aszimmetriáiban nyilvánulhatnak meg. A későbbi kutatások megdöntötték az elméletét, és ma már általánosan elfogadott az a nézet, hogy a bűnözés kialakulásában a környezet szerepe a meghatározó.
A fiziognómia, a frenológia és karakterológia tanai és eredményei hazánkat is elérték, melyről elsősorban a korabeli irodalom tanúskodik. A 19. században az arcisme művelése, az arckifejezések értékelése nálunk is ismert volt, például a fiziognómia (vagy, ahogy akkoriban nevezték, a fiziognomika) alkalmazása Hermann Ottó (1835-1914) A magyar nép arcza és jelleme című, 1902-ben publikált munkájában is felbukkan.
Mivel írásaimban elsősorban az arcolvasás (régiesen arczisme) eredményeit kívánom összefoglalni, e rövid történeti összefoglalóban nem törekedtem teljességre. Akik a témában alaposabban el kívánnak mélyülni és részletesebben szeretnének tájékozódni, a fiziognómia történetének, fejlődésének kiváló összefoglalóját olvashatják Umberto Eco: Az arc nyelvezete című esszéjében.
|
