A+ A A-

Pakisztán - Az úttesten úszik egy hal

  • Közzétéve itt: Autóval a Bengáli-öbölig - Harmadszor Indiában

 


Nagyobb térképre váltás

Hosszú kilométereket döcögünk a göröngyös úton, amikor végre elérjük a következő települést, a mandulaligeteiről híres Loralai-t. A poros, koszos, valaha kaszárnyának szolgáló kisvárosból kijövet, elvétjük a helyes irányt, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen semmilyen felirat nem található az út mentén. Idegen nemigen szokott erre járni, a helybéliek pedig csak a „birkákat olvassák”. Egy félig kiszáradt fa tövében öreg beludzsi pásztor néz ránk meredten, azon töpreng, Vizátfolyásvajon milyen szerzetek lehetnek ezek. Attilán elemi erővel tör ki a hasmenés - a bokrok, sziklák takarásába menekül -, innen kezdve már nem nagyon élvezi Pakisztánt. Hirtelen egy közeledő dzsip ugrasztja fel guggolásából, ennek vezetőjétől, egy helybéli mérnöktől tudjuk meg, hogy visszafelé megyünk, ez az út ugyanis Ziarat, Quetta felé vezet. Térképet rajzol, feliratozza urduul, s jó szerencsét kívánva búcsúzik.

Alig teszünk meg félszáz kilométert, a sorozatos vízátfolyásoktól csaknem járhatatlanná válik az út. Ha nem a saját szememmel látnám, magam sem hinném el, hogy előttünk az egyik kis érben egy keszeg-méretű hal úszik át az úttesten. Erre azért nem számítottunk. Az előző napok esőzésétől hatalmas tócsák mindenütt, az út többfelé beszakadt, az átereszek, hidak alámosva, a víz néhol szinte hömpölyög. Itt, ha esik, a csupasz, sziklás hegyoldalakról lezúduló hatalmas víztömeg jelentős károkat okoz, hiszen nincs talaj, ami elnyelné, s növényzet, ami megfogná a vízáradatot.

Előttünk még a Szulejmán-hegységVisszasírjuk a kiváló iráni utakat, a minőségében az itteni szuperrel vetélkedő normál benzinünket, a ránk vigyázó kiskatonákat, a kocsira felügyelő Abdit, de még azt a „jó száraz” sivatagi meleget is. Fulladozva a dunsztos hőségtől, csak pillanatokra merünk megállni, félvén hogy ránk esteledik, kényszeredett menetben rójuk a kilométereket. Néha úgy érezzük, utunknak sohse lesz vége. Hiábavaló minden igyekezet, már sötétedik, mire elérjük a beludzsi-pandzsábi határt. Ennek viszont nagyon megörvendünk, hiszen a térkép szerint alig több mint 20 kilométert kell megtennünk Dera Ghazi Khanig. Örömünk azonban gyorsan lelohad, mert csak ezután jön a „fekete leves”, hamarosan kiderül, hogy a továbbhaladáshoz meg kell másznunk a szakadékos Szulejmán-hegységet.

Mintha csak a sötétedésre vártak volna, érdekes módon egy csapásra járművekkel telik meg az út, nem értjük, eddig hol lehettek. Valamennyien a hegyen akarnak átkelni, ki erre, ki arra. Itt már nem vagyunk magunkban, néha úgy érezzük, mintha Beludzsisztán teljes áruforgalmát errefelé, a Szulejmán-hegységen keresztül bonyolítanák le. Bizony szívbajt kapok, amikor a hajtűkanyarokban feltűnik egy-egy felcicomázott, karácsonyfaként kivilágított, csilingelő, dudáló, zenét messziről harsogó hatalmas Bedford teherautó. Kettesnél nem tudok magasabb fokozatba kapcsolni, félek, hogy lekotornak az útról. Kiver az izzadtság, nem merünk a mélységbe nézni, egyik oldalon mély szakadék tátong, miközben a másikon több tonnás sziklatömbök magasodnak az út fölé, melyek az esős időszakban gyakorta leszakadnak, legalábbis a sziklafal tövében szétszóródott óriási kőtömbök erről tanúskodnak. A selymes, éjfekete égbolton időnként átcikázik egy-egy mérges villám, mennydörgés kíséretében. Beludzsisztánban nemsokára leszakad az ég. Aztán nekiered az eső, utolért minket a monszun. Szirénázó mentőautók söpörnek fölfelé, balesethez siethetnek.

A hegygerincig az út sziklapárkányon húzódik, szűk szurdokon, hajtűkanyarok sokaságán emelkedik egyre feljebb. A barátunk által ajánlott Fort Munro fényárban úszik, bármilyen vonzó is, ösztönünk azt súgja, ne álljunk meg, hagyjuk ki programunkból. Döntésünk helyes, mert mint kiderül a brit gyarmatosítók által épített nyári rezidencia jelenleg a törzsi vezetők felkapott helye, miután megosztoznak a zsákmányon, itt pihenik ki harci fáradalmaikat. A nyaktörő sötétben mintha minden összeesküdött volna ellenünk, csaknem két óráig tart, míg levánszorgunk a sík vidékre, az Indus-völgybe.

Éjféltájt, miután szállodát, motelt, vendégházat hasztalan keresünk, betévedünk egy kivilágított helyre, ahonnan rögvest kizavarnak a botokkal felszerelkezett füttyögő katonák. Feltehetően valamilyen titkos, jól őrzött objektum területére kalandoztunk be. Végül kétes külsejű alakok társaságában egy olajtöltő állomáson húzzuk meg magunkat. Iszonyatos a fülledtség, hízott hangyák mászkálnak fekvésre kapott csarpáinkon. Míg férjem a cukornádasban könnyít magán, engem a három kútkezelőférfi whiskyért ostromol. Az egyikük különösen erőszakos, fáradtságomat látva, mutatja, szívesen megmasszírozná a lábam, szerelemre kiéhezett szemével szinte felfal. Na, már csak ez hiányzott - gondolom, s riadt vadként menekülök előle a kocsiba. Kövér cseppekben itt is elered az eső, ez azonban egyáltalán nem zavarja abban, hogy feszegesse a bezárt ajtókat, minden áron be akar jutni hozzám. Görcsbe rándult gyomorral majrézok, csak akkor könnyebbülök meg, amikor végre sietve feltűnik férjem. Meg vagyok mentve.

A forró motor csak nem akar hűlni, izzasztó a hőség, akár egy szaunában. Incidenstől tartva, résnyire sem tudjuk leengedni az ablakokat. A fülledt éjszakában, mint két fadarab fekszünk mozdulatlanul. Jobb lenne továbbállnunk, csakhogy ettől visszatart a fáradtságunk. A nyúlfarknyi szendergésből neszezésre riadok. A sötétben halványan pislog pár körte. Miközben Attila a tank feltöltésével bajlódik, addig az erőszakos férfi egy kis flakonban benzint kunyerál tőlünk, eközben másik kezével a kocsiban lévő holmijaink között matat. Férjem ugráló állkapcsai láttán tudom, hogy most már nagyon ideges, ezt megerősítve közli velem, hogy rögtön pofán csapja a fiatalembert. Féltve a vékonydongájút, egyre nyugtatom, hisz ilyet ő úgysem csinálna. Hálából az erőszakos hozzám oldalog, és karba font kezének könyökével megböki mellemet. Erre az ócska mozdulatra most én pörgök be, a kezemben lévő kispárnával mérgesen a combomra csapva, felhergelt fúriaként üvöltök anyanyelvemen. Nem várt reakciómtól megijedve, gyáva nyúlként inal el előlem, meg sem áll a cukornádasig.

Az Indus partjánA félig átvirrasztott éjszaka után szökött rabokként menekülünk. Szeretnénk minél előbb elhagyni a rosszemlékű Sakhi Sarwart. Az Indushoz érve úgy döntök, fényképet készítek a hídról, megörökítve nyúzott képű férjemet a hatalmas folyammal. Balga tettemért a hidat vigyázó katona majdnem lelő. Akkor még nem tudtam, hogy a hidak fotózása szigorúan tilos. Groteszk fintora a sorsnak, hogy India egyik legszentebb folyója, az Indus a kettéválás óta nagyobbrészt Pakisztáné, ugyanis a Tibetben eredő, s az Arab-tengerbe ömlő, 2897 kilométer hosszú Indusból e muszlim ország 2200 kilométeres szakaszt tudhat magáénak. Valamikor e termékeny földű Pandzsáb, az Indus mellékfolyóiról (Dzselam, Csenab, Ravi, Beász és Szatledzs) kapta a nevét. A pandzsáb szó jelentése: öt víz, innen a Pandzsáb elnevezés, vagyis az öt folyó földje. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Pandzsábot eredetileg nem is öt, hanem hét folyó öntözte, ám valamilyen megfontolásból a névadók kihagyták a sorból az Indust, valamint az azóta kiszáradt Szaraszvatit.

Az előző napi fáradtságtól legyengülve valóságos kínszenvedés a vezetés. Pandzsábban az egyedülléttől már nem kell tartanunk, rengeteg a jármű. Bár az utak minősége jobb mint Beludzsisztánban, néha azért itt is eltűnik az aszfalt. Semmivel sem veszélytelenebb a közlekedés, tájékozódni meg szinte lehetetlen. Bizony megteszünk néhány vargabetűt, míg megtanuljuk, hogy a pakisztániak mindenre igennel válaszolnak, és legfeljebb a következőfaluig ismerik az utat. A függetlenség óta a helységnevek megváltoztak, a helybéliek viszont rendre a régi nevet használják. Multánt szeretnénk elkerülni, de mégis bejutunk a városközpontba, ahol aztán tisztességesen eltévedünk. Egy kövérkés motoros fiú irányít ki a városból, de egészen más útra visz, mint amit elterveztünk. A sok sikertelen érdeklődés után rájövünk, hogy Iszlámábádot, Rawalpindit, vagy Lahore-t nincs értelme kérdezni, mert minden elágazásnál Utcakép - Szargodhaigenelnek, ami valahol igaz is, mert valóban sokféleképpen el lehet jutni az adott helyekre, még ha némi - néhány száz kilométeres - kerülővel is. Ettől kezdve, mármint a nem éppen optimális tájékoztatások után - minimalizálandó a fölösleges kevergést - Attila előre „belőve” a követendő útvonalat, mindig a következő településre kérdez rá. De cselesen nem úgy kérdi, hogy ez az út vezet-e X városba, hanem úgy, hogy melyik út vezet X városba. A nemleges választ nem szerető pakisztáni emberek ez esetben csak akkor felelnek, ha úgy érzik, hogy tudják a helyes irányt. Ha többen vannak, célszerű megszavaztatni a kérdést, és arrafelé menni, amerre a legtöbben voksolnak.

Sok veszély leselkedik ránk, nemcsak a vágtázó kocsikra kell figyelni, gyakori az útra tévedő elbitangolt, kóbor állat, áthajtott nyájak, csordák teszik a vezetést változatossá. A legjobban azonban akkor rémülök meg, amikor a száguldó autók között, pont előttem áttotyog egy másfél éves kinézetű meztelen kisfiú. Félrerántom a kormányt, a fékezéstől füstölögnek gumijaink; a gyerek azonban rá se hederít, sőt anyja sem rezdül a jelenetre.

A monszun első viharát Szargodhában tapasztaljuk meg. Kitartóan, egyfolytában dörög és villámlik, mintha neonfény töltené be az éjszakát. A szélvihar oly erős, hogy beveri szobánkba az esőt. Szállónk egy „dormitory hotel”, eléggé lepusztult állapotban van, falatnyi szobánkban a ventillátor, mint szárnyaszegett, döglődő madár, nyekeregve pörög, vészesen imbolyog a fejünk felett, aggódunk tőle, hogy ránk szakad. Az asztalra állított légkondicionáló annyira ráz, hogy attól félünk, egy érintésre agyonvág minket. A zuhanyozó és a tuvalet jellemzésére egyszerűen nem találunk megfelelő jelzőt. Az éjszakai zivatar, a szüntelenül vakuzó és dörgő ég, az ömlő eső ízelítőt ad, milyen is a monszun valójában. Azon szurkolunk, nehogy belénk vágjon a villám. Állandóan elalszik a villany, többször dörömbölnek ajtónkon, a szobánkban lévő biztosítékot vizsgálják. Keveset alszunk, azt is féligmeddig éberen.

Reggelre mindent elönt a víz, a várost sár- és víztenger borítja. Mi a felüljáró építése miatt felbontott főúton szeretnénk visszamenni, azonban az egyik tócsában eltűnik a kocsi orra. Gyorsan hátramenetbe váltok, s kitolatok, de a víz már megtette „jótékony” hatását; a motor köhög, prüszköl, s az istennek sem akar indulni. Egy agyonázott szkúteres próbál segíteni, mindhiába. Magamban már kezdem feladni a kilátástalan küzdelmet, amikor a kipufogó hirtelen egy hatalmasat lő, s mintha mi sem történt volna, a Subaru egyszer csak elindul. A riasztónk azonban felmondta a szolgálatot, elnémult. Ez további izgalmat jelent, mert most már nemcsak a valutánkra kell fokozottan vigyáznunk, hanem a kocsira is.

Híd a DzselámonAz út mentén kidőlt fák, kicsavart bokrok mutatják a vihar pusztítását. A nedves homokban kuporgó férfiakra leszünk figyelmesek, közelebb érve látjuk, hogy egy bivaly feldarabolásával foglalatoskodnak. A Csenáb után Pandzsáb legnyugatibb folyóján, a Dzselámon kelünk át. A hidak nem túlságosan bizalomgerjesztőek, nem tudhatjuk, mikor szakadnak le alattunk. A Dzselámon átívelő híd több mint hatvan éve épült, közepén vasúti sínpár, a közúti járművek egyetlen nyomvonalon mehetnek. Pakisztánban sok az egysávos út, ezért a helyet nem térben, hanem időben osztják el. Az autóutakon még le tudunk térni az erősebb jármű elől, ám ha valamelyik folyó fölött pofátlankodik be velünk szemben egy busz vagy egy teherautó, kénytelenek vagyunk visszatolatni, akár a híd közepétől is.

Számtalan kis falun araszolunk végig, mivel útjelzést továbbra is csak elvétve találunk, minden útelágazásnál, körforgalomnál megállunk érdeklődni. Mindig nevethetnékem támad, mikor férjem a latin betűs térképet nyomja a helybéliek orra elé. Olykor úgy néznek rá, mint borjú az újkapura, mutathatna nekik akár egy szabásmintát is, hiszen sokan még az urdut sem olvassák. Pakisztánban az ország felnőtt lakosságának kétharmada analfabéta, ám vidéken még ennél is rosszabb a helyzet.

Éhes kecskeA Salt Range-en már nagyon kínlódom, Attila gyógyulóban van, most főleg engem gyötör a hasgörcs, s minden, ami velejár. A folyadék, mint a higany szalad át rajtam, szilárd ételre még véletlenül se tudok nézni, a leírhatatlanul koszos Szargodha után mindentől undorodom. Akármilyen rosszul is vagyok, mégis megejt a táj szépsége, visszanézve gyönyörű panoráma tárul elénk. Lent a hátunk mögött Pandzsáb termékeny síksága burjánzik. A barna, lilás, vörös és szürke talajon elszórt pamacsként zöldellő olívabokrok és rózsaszínben virágzó vadrózsák olvadnak összemosódó színekbe. Lassan kapaszkodunk a hegyre, közel 1000 méter magasságba tekeredik fel velünk a szerpentin, körülbelül 15 kilométert teszünk meg, míg felérünk a csúcsra. Az út szűk, azonban a pakisztáni viszonyok közt elfogadható. Jópofa kecskék két lábra állva legelik a bokrok leveleit, egy megtermett bakot sikerül lencsevégre kapnom. Sziklafalak alá húzódva fáradt gépkocsivezetők pihennek behemót járműveik takarásában.

Csakwál felé, nagyra nőtt jukkák, banjanfák, pálmák szegélyezik az utat. A tiszta vizű Kallar Kahar tó partján gyümölcsöt termesztenek, a környező hegyekben pedig sót bányásznak. Fogazott sziklák között, keskeny szurdokban ereszkedünk lefelé, messziről oly szűknek tűnt, hogy azt hittük képtelenség átjutni rajta. Egyébként is elég barátságtalannak, járhatatlannak látszik a terep. Most miattam kell egyre gyakrabban megállnunk, egyetlen bokor mögé sem tudok úgy elbújni, hogy pillanatok alatt, ne érezzek magamon legalább két pár kíváncsi szemet, amint érdeklődve figyelik, mit csinálok. Attila gombakonzervjéből megkívánok egy harapást, ám borzasztó hányingerem támad tőle, undorodva köpöm ki az egyébként finom falatot. Csakwált elhagyva csatlakozunk be a GT Roadba. A történelmi Grand Trunk Roadot először Csandragupta maurja uralkodó építtette a IV. században, majd a XVI-XVII. században a mogulok újították fel, hogy Kalkuttát Delhin, Lahore-on, Rawalpindin és Peshawaron keresztül Kabullal kössék össze. A Pakisztánt és Észak-Indiát átszelő utat mindkét országban röviden csak GT roadnak hívják. Ám tekintettel India és Pakisztán közti feszült helyzetre az út eredeti funkcióját elveszítette, mindkét országban a belső árufuvarozásra szolgál.

Mire Iszlámábádba érünk, már nagyon beteg vagyok, legyengülten csak szédelgek. Dr. Jabbar Khan diagnózisa szerint a sivatagi forróságban szervezetünk ásványisó készlete jelentősen megcsappant, én ráadásként sikeresen egy amőbás fertőzést (giardiasist) is összeszedtem. Ez utóbbi nyavalyámat vagy a Taftán óta többfelé hörpintgetett forralatlan víz, vagy a Quettában oly nagy élvezettel fogyasztott vegyes zöldsaláta okozhatta. Pedig a trópusokra utazóknak épp e kettőtől kell a legjobban óvakodniuk. Megszívlelendő tanács, hogy minden ételt főzve, sütve vagy meghámozva fogyasszunk, vagy, ahogy az angol mondja: „Boil it, Bake it, Peel it or Forget it!”

A Rawal-tó partjánFélúton Rawalpindi és Iszlámábád között, a Rawal tó mellett egy takaros, kis csendes hotelben, a Capital Lodge-ban szállunk meg. Remek egy hely, a piros cserepekkel fedett spanyol stílusú épület, részegítő hibiszkuszoktól illatozó, izzadó bőrlevelű díszcserjés kertjével azonnal megnyeri tetszésünket. Igaz az árát is megkérik, több mint 600 rúpia naponta, mindezért viszont udvarias a személyzet, a kényelmes szobában fotelek, franciaágy, szőnyegek, légkondicionáló, ventilátor, hűtőszekrény, benne üdítőitalok, ásványvizes palack. A falakon pakisztáni tájképek. Bármihez hozzáérhetünk, nem kell attól tartanunk, hogy odaragadunk, vagy esetleg megráz az áram, mint történt velem előző este szargodhai szobánkban. Az összekötő folyosón beépített szekrények. A minden igényt kielégítő fürdőszobában a tükörbe pillantva, meghökkenve szemrevételezzük, mily szakadttá váltunk. Kilók peregtek le rólunk, szemeink alatt sötét karikák, arcunk beesett, mintha éveket öregedtünk volna, oly kimerültek, elesettek vagyunk. A mélyfagyasztott szobában a Phillips tévé-re meredek, ahonnan a CNN árasztja a civilizált világ steril híreit, aztán minden átmenet nélkül megszakad az adás, a képernyőn muszlinkendős bemondónő jelenik meg, ismerteti az itteni történéseket, majd egy blőd, prűd filmet követően a tévé müezzinje hívja ájtatosságra híveit. Megnyugodva terülünk el az ágyon, jólesik a pihenés. Mennyivel más ez a csend, a mostani finoman nyugtató, simogató. Ha csak ideig-óráig is, de elfelejteti velem, a pszichémet rágó kérdést, azt, hogy „Hogyan tovább?”

A nagykövet úr, nagy megkönnyebbüléssel veszi megérkezésünket; hisz mint mondja, az utolsó pillanatban jelentkeztünk, másnap már országszerte kerestetett volna bennünket. Ma este szándékolta átadni a pakisztáni belügyi államtitkárnak erre irányuló kérelmét. Mint megtudjuk tőle, Szind tartományon át sem lett volna biztonságosabb utunk, arrafelé a banditák olykor nemcsak az expresszvonatok mozdonyait lövik ki rakétával, hanem az úton megjelenő mozgó tárgyakat, gyakran autókat, sőt a katonai konvojokat is megtámadják. Nemrég japánokat ejtettek túszul és hurcoltak magukkal a dakoiták, legutóbb pedig egy francia turistának veszett nyoma a környéken. Elismeréssel nyugtázza: szerencsés csillagzat alatt születhettünk, mert mostanában Beludzsisztánban igen veszélyes az átkelés. Hallván a rémtörténeteket a Szinden keresztül tervezett visszaúttól is elborzadok, torkomat szorongatja a sírás. Mániákusan egyre csak azt hajtogatom, menjünk haza inkább hajóval.
 

További olvasnivaló

Ewaa kézelemzése

Rendhagyó módon, most nem a megszokott felépítés szerint foglalom össze kézelemzésemet, mert tenyerére nézve szembetűnő bőrének fényes, vöröses színe, a kézfején bőrének finomsága, tapintása valószínűleg selymes érzetű lehet, legalább is...

Folytatás...

Maci99 kézelemzése

Már első ránézésre szembeötlik kezének ellentmondásossága, ami végigkísért az értékelés során.  Elsőként a kezét és az ujjait górcső alá véve: a széles, stabil kinézetű, négyszögletes, az ujjaitól teljesen elütő...

Folytatás...

A bokák

Megütötte a bokáját, mondja az ismert szólás arra a személyre, aki valamilyen szabálytalanság, vagy kihágás miatt pórul járt. Az viszont már kevésbé köztudott, hogy a sípcsont és a szárkapocs -...

Folytatás...

A tíz szent guru, és Bandá Szingh Bahádu…

Míg buszunkkal Pandzsáb útján az átláthatatlanul fekete éjszakát hasítjuk, azon morfondírozok, kik lehetnek a szikhek?  Nép vagy nemzetség, faj vagy törzs? Egyiket sem találom elfogadhatónak, talán leghelyesebb vallási és harci...

Folytatás...

Lekváros pörckifli, diós baklava

A pörckifli nevét olvasva, valószínűleg meglepődnek olvasóim, mert elég érthetetlen az, miként kerül a pörckiflibe lekvár, méghozzá, baracklekvár, egyáltalán hogyan szerepelhet egy pörcös sütemény a vegetáriánus és halas ételek...

Folytatás...

Egyszer vettem egy érdekes könyvet, ami …

Kósa Judit, a "Válaszolunk hallgatóinknak" című rádióműsor szerkesztője Nekem jósoltak kártyából, és elkészítették a horoszkópomat is. Én akkor ennek a horoszkópnak nem hittem, csak jóval később döbbentem rá az...

Folytatás...

Kapcsolat a kulcsszámok és az életszakas…

A modern numerológia alaptanítása szerint életünk különböző számai között akkor a legtökéletesebb a harmónia (akkor segítenek a legtöbbet), ha megegyeznek egymással. Ezt a négy kulcsszám esetében már láthattuk, a következőkben...

Folytatás...

Álomszótár

Az alábbi szótár a legkiválóbb forrásokból - többek között olyanokból, mint Albertus Magnus, Nostradamus, Cagliostro, Madam Lenormand álommal kapcsolatos írásai, Napóleon álmoskönyve, az Egyiptomi álmoskönyv - valamint a világ...

Folytatás...

A három arczóna

Az emberi arc horizontálisan három régióra vagy arczónára osztható. Mivel ezek nagysága, illetőleg egymáshoz viszonyított mérete sok mindent elárul személyiségünkről, értékrendünkről, az igazi énünkről, ha valakivel hosszabb távú kapcsolatot -...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?