A+ A A-

India - Jövendölnék a jósnak

  • Közzétéve itt: Autóval a Bengáli-öbölig - Harmadszor Indiában


Mielőtt ismét nyakunkba vennénk Indiát, három kedvenc helyünk közötti pendlizéssel töltjük az időt. A Csanakjára és a Szarodzsini piacra szívesen sétálunk ki gyalogosan, ám a Connaught Place-t a nagy távolság miatt többnyire autóriksával közelítjük meg, a belvárosi tekergéshez nem érdemes a Subarut használni. Most egy kék turbános szikh a sofőrünk. A kecskeszarvú kormányt fogva, félfenékkel lovagolja meg „gép-paripáját,” cérnára pödört szakálla eltűnik gondosan csavart turbánja alatt. A műszerfalon szent guruk képei, a két oldalról lebegő ponyvák szaporán paskolják arcunkat, a kanyarvételeknél Attila rendre beveri fejét a fémvázba, pedig szikhünk viszonylag jól vezet, legalábbis a hindukhoz képest. Noha a kis háromkerekű ráz, zajos, kényelmetlen, és amerre járunk, szürke füstcsíkot húz maga után, mégis remek találmány ez a guruló szerkentyű, hisz feleannyiba kerül, mint a taxi; az útból falatnyi helyet foglal el; ügyesen lehet vele furakodni, szlalomozni; ám a legnagyobb érdeme az, hogy hőségben a légáram kiválóan hűt, minél gyorsabban megyünk, annál jobban „klimatizál” a járművön keresztüllibbenő szellő. Bár ezeket az autóriksának és trishaw-nak is nevezett háromkerekű járműveket sokan balesetveszélyesnek tartják, mi minden negatívuma ellenére kedveljük őket, s ha lábunk a sok gyaloglástól már kezd elnehezülni, szívesen vágjuk magunkat egy-egy motoros riksába.

Fontos viszont a sofőrrel előre kialkudni a tarifát, mire erre rájöttünk bizony sokszor átvertek minket, idő kellett, míg megfejtettük, hogy az óra csak dísznek van, a díjban minden esetben célszerű az utazás előtt megállapodni, mert nincs kellemetlenebb, mint távozáskor az árról vitatkozni. Ha a vezető indulás előtt azt mondja, annyit adjunk, amennyit jónak látunk, biztosak lehetünk benne, hogy elégedetlen lesz, bármennyit is fizetünk a fuvar végeztével. Ha nem rögzítjük az árat előre, gyakran többet kérnek, mint a taxisok, de sok esetben akkor is megpróbálkoznak a tarifa felsrófolásával, ha előzetesen megállapodtunk az árban. Ilyenkor, ha történetesen ragaszkodunk a megbeszélt összeghez, olyan esendő képet vágnak, hogy megszakad az ember szíve. Estefelé már nem könnyű autoriksához jutni, nem szívesen távolodnak el a centrumtól, ha valamelyik mégis kötélnek állna, a tarifában a visszautat is megfizetteti.

Noha a motoros riksa csak két utas szállítására lenne alkalmas, néha bizony öt-hat ember is szorong benne, ám ez a fajta energia-hatékony, a közlekedési szakirodalomban „telekocsinak” nevezett „jármű-kihasználás” nemcsak a riksákra jellemző, a buszokról fürtökben lógnak az utasok, és bizony gyakran látni olyan mopedeket, amelyeken az apa az egész családját fuvarozza. Olvastuk, hogy egy Madesh Prakash Sankhala nevű férfi biciklijén húsz gyereket vitt el; 155 métert tett meg 18 gyerekkel; 151 métert 19 gyerekkel és 79 métert 20 gyerekkel. A három bemutatóhoz mindössze 15 percre volt szüksége. A madraszi „legek” szerint pedig 35 személyt sikerült bepréselni egy Marutiba, az első üléseken 13-an, a hátsó üléseken 22-en fértek el. Szabály volt, legalább csípőig bent kellett lenniük a kocsiban, a résztvevők nem lehettek 1,47 méternél alacsonyabbak, és a megpakolt autóval egy kört kellett megtenni.

Persze, személyes élményeink is voltak, az egyiket sosem felejtjük el. Egy verőfényes februári reggelen (Dél-Indiában január és március között van a fő turistaszezon) Kerala fővárosából, Trivandrumból a Kovalam-partra készültünk, amikor az autóbusz-pályaudvar környékén autoriksa-keresgélés közben a megszokott tarifától jóval kedvezőbb árajánlattal, egy taxis szólított le minket. Mivel a javasolt összeg igen csábítóan hangzott, beültünk kocsijába és vártunk az indulásra. A furcsa csak az volt, hogy hiába helyezkedtünk el kényelmesen, a sofőr, indulás helyett, továbbra is kint ácsorgott. Gondoltuk, ennyi pénzért nem illik érdeklődni, sürgetni meg pláne nem. Bő negyedóra alatt aztán kiderült a turpissága: további utasokra várt, erőfeszítése nyomán a hat személyes kocsiba velünk együtt tizenegy utast sikerült begyömöszölnie. Összepasszírozódva, mint a heringek, kilenc apró keralai gyümölcsárussal taxiztunk India egyik legszebb tengerparti üdülőhelyére. Egész úton arra figyeltünk, hogy egy-egy hirtelen fékezésnél, sávváltásnál vagy kanyarodásnál nehogy fejbe kólintson minket a kosarakból elrepülő ananász vagy kőkemény kókuszdió.

Indiában a taxisok főleg szikhek, megbízható, jó reflexű sofőrök, kiváló érzékük van a vezetéshez, ragyogóan ismerik a várost, mindenhová eltalálnak. Delhiben nincs villamos, a metrót pedig csak nemrég kezdték el építeni. A rácsos, üvegtelen buszok elég rozogák, és állandóan tömöttek. Annak ellenére, hogy itt található az ország legnagyobb buszparkja (a főváros útjain több mint tizenötezer busz fut), a város tömegközlekedése képtelen megfelelni az egyre növekvő utazási igényeknek. Jelentős gondot okoz a levegőszennyezés is, ennek mérséklésére 1987 óta, 11 kiemelt vonalon 16 elektromos (akkumulátoros) autóbuszt üzemeltetnek. India legfontosabb közlekedési eszköze azonban még ma is a kerékpár, egyedül Delhiben több mint 1,5 millió biciklista pedálozik.

Az elmúlt években Indiában rettenetesen sokat romlott a buszutazás minősége. Mindennek a modern kor vívmánya, a videobusz az oka. Ez a rettenetes találmány, mely a képmagnók, tévékészülékek, az indiai filmek és az indiai buszok borzalmas kombinációja, rosszabb Dante purgatóriumánál. Az még csak hagyján, hogy a film szereplői úgy üvöltenek, mint a fába szorult féreg, ám amikor a hosszú zenei betétek következnek, elszabadul a pokol. Az általunk egyébként kedvelt indiai popzene utazás közben kegyetlenebb, mint a dél-amerikai rendőrök kínvallatása, vagy a kínaiak vízcsepp-kínzása. A remek ritmusú, dallamos zenét olyan hangerővel hallgatják, ami az európai ember fülének kibírhatatlan. A decibelek nagysága meghaladja a hangszórók kapacitását, ettől azok nyomban berezonálnak. Odakinn még csak elmegy valahogy ez az idegcsavaró hangzavar, azonban a buszban, mikor becsukják az ajtót és felcsavarják a hangerőt, többé nincs menekvés.

A videobuszozás és az indiai vezetéstechnika borzalmait egyesítő „kéjutazásban” párszor nekünk is volt részünk. Számunkra a legemlékezetesebb kétségtelenül a Kasmír fővárosából Dzsammuba vezető út volt. Didergős október végi hajnalon, alapos késéssel indultunk Srinagar főteréről, a nyeregbe pattant szikh vezetőtől már az első kanyarvétel után megvontam bizalmam. Később beigazolódott gyanúm, félelmem nem volt alaptalan. A mély szakadékok mentén ívelő, mind meredekebb és kanyargósabb úton időnként tejfehér ködben, tömött kocsisorban haladtunk. Ráadásul az előző napi felhőszakadás több helyütt alámosta az aszfaltot, földcsuszamlások összetört sziklák állták utunkat. Közben szikhünk vezetése egyre veszélyesebbé vált, félelemérzetemet csak fokozta a videón pergő blőd film velőtrázó harsogása. Kezdeti pánikhangulatom fokozódó rettegésbe csapott át, egyre az járt a fejemben, hogy baleset esetén itt mindenki meghal, senki sem úszhatja meg sebesüléssel. Az ereimben végképp meghűlt a vér, amint észrevettem, hogy miközben a rozoga busz minduntalan a szakadékok felé táncol, sofőrünk mindkét kezével elereszti a volánt, egyik kezében hol a szendvicsét, hol teásbögréjét tartva, a másikkal a video pezsgő zenéjének ritmusát veri ütemesen a kormánykeréken. Körülbelül 150 kilométerre lehettünk Dzsammutól, amikor – nem törődve a megrökönyödött utasokkal, és azzal sem, mit szól férjem lépésemhez – fellázadva megállíttattam a buszt, és kiszálltam, hogy Kőrösi Csomához hasonlóan gyalogosan tegyem meg a hátralévő utat. Hiába kérlelt hosszasan Attila, valamint a lépésben cammogó buszból derékig kihajolva a sofőr hindu váltótársa, csak akkor adtam meg magam, miután pilótánk megígérte, hogy ezentúl normálisabban vezet. Szikhünk fogadalma azonban nem tartott soká, egy ideig ugyan megemberelte magát, ám sokáig nem bírt ellenállni vérének, ismét száguldásba kezdett. Szerencsére időközben elhagytuk a szakadékokat, s az út is kiegyenesedett. Másnap Delhiben az újságokban olvastuk, hogy a Himalája déli hegyei közt öt autóbusz zuhant szakadékba, a baleseteket senki sem élte túl.

Jelenleg azonban nem videobuszozunk, hanem riksával robogunk a Connaught Place felé. Az Asóka-szálló előtt elkanyarodva, mint mindig, most is jól megnézem a pompás építményt, vörös kőkupolái sivatagi sisakokhoz hasonlítanak. A lovaspóló pályán változatlanul teljes elánnal játszanak, a Pakisztáni Követség előtt, akárcsak legutóbb, rengetegen várakoznak vízumra, hogy Pandzsábban, Szindben élő rokonaikat meglátogathassák. A Nemzeti Múzeum közelében található, Amrita Ser-Gil képeinek otthont adó Nemzeti Művészeti Galéria. A fiatalon elhunyt festőművésznőre mi magyarok is büszkék lehetünk, hiszen félig-meddig hazánkfia, ugyanis mamája Gottesmann Marie-Antoinette egy pandzsábi arisztokratához, Szingh Majithiához ment feleségül, s e frigyből Budapesten született lányuk, Amrita. Művészetét sokan Cézanne-éhoz és Gauguinéhez hasonlítják, festészete mégis nagyon indiai. Sajnos nálunk Magyarországon méltatlanul kevesen ismerik.

A Bíróságok, az Eastern és a Western Court, egymással szemben várják klienseiket. A Dzsanpathot és a Parliament streetet összekötő kis utcácskában reggeltől-estig tart a kiárusítás, kifulladásig válogathat, alkudozhat itt az ember. Felpúpozott ruhahegyek, trikók, sortok, nadrágok, vállfán lógó dzsekik, nyári ruhák, blúzok, blézerek többségük a legújabb divat szerinti.
– Lé-ló, lé-ló, lé-ló. (Fogd és vidd!) Tentifájv, tötifájv – harsogják túl egymást a kamasz eladók.
– No, no thanks – ismétlem lépten-nyomon, időnként mégis rám tukmálnak valami értelmetlen marhaságot, például egy hímzőtűt, amelyről fogalmam sincs, mit kezdjek vele. De az árusnak nem tudtam nemet mondani, később kiderült, hogy férjemnek is eladott egyet, az általam fizetett ár negyedéért.

Míg Kwality fagylalttortámat majszolom, nem tudom levenni szemem egy fiatal hinduról, aki egy szál alumínium drótból pillanatok alatt egy biciklit hajlít, ördöngös ügyesen görbíti a puha fémet, keze nyomán engedelmesen formálódik a fémvázas bringa. Harsány hangon Coca Colára hívnak, majd két csinos egyetemista lány penderül elénk, a turistákról készítenek felmérést, igencsak meglepődnek, mikor meghallják, hogy már harmadszor járunk hazájukban. Nem rejtjük véka alá: kedveljük Indiát. Pár lépéssel odébb egy bételtől vörös fogú tenyérjós jövendölni akar nekem, névjegyét átnyújtva egyúttal közli az összeget, 30 rúpia mindössze, de mindjárt megtoldja engedékenyen, hogy beéri hússzal is. Elhárítom szolgálatát, nem vagyok kíváncsi a jövőmre. Nem akar tágítani mellőlem, hirtelen ötlettől indíttatva javasolom, ha akarja, én ingyen jósolnék neki. Propozíciómtól meghőkölve, gyorsan eltűnik a tömegben.

További olvasnivaló

Gyerek-kezek

A gyermek kezének értékelése, típusának meghatározása elsősorban azért fontos, mert - nem megfelelő döntések esetén - különböző problémák adódhatnak abból, ha a gyerek keze eltérést mutat a szüleitől. Ha...

Folytatás...

Mire jó a piros fonál, a só és a fokhagy…

Lényegében a fentieket kérdezte „Mami” nevű olvasóm, akinek az alábbiakban idézem levelét, és arra adott válaszomat. Kedves Erzsébet!Nagyon örülök, hogy olvashatom írásait. Bár nemrég kerültem ide, de érdekes, hasznos olvasnivalókat...

Folytatás...

India - Teréz anya missziója

Kalkutta igen sok felsőfokkal és unikummal dicsekedhet; Kidderpore-ban található India egyetlen felnyitható hídja, a Huglin átívelő Haora bridge, melyen napjában közel 60 ezer jármű és megszámlálhatatlan gyalogos halad át, a...

Folytatás...

Betegségről árulkodó testjelek a hagyomá…

TARTALOM Bevezető gondolatok a hagyományos kínai gyógyításról, a betegségek diagnózisáról Aranyér Bronchitis (krónikus) Cukorbetegség (diabétesz) Csecsemőkori alultápláltság (csecsemők hiányos táplálkozásának szindrómája) Epehólyag gyulladás és epekő Gutaütés (agyvérzés és az agy...

Folytatás...

Karnevál

A karnevál a negyvennapos nagyböjt előtti mulatságokban, tréfákban bővelkedő farsang. Nevét többek között a húshagyó keddre utaló, olasz carne vale: ’Hús, Isten veled!’-del is magyarázzák. Más magyarázat szerint, a karnevál...

Folytatás...

A bajusz

A régi magyarok előszeretettel hordtak bajuszt, közülük is a közkedvelt sodrott; a harcsa; a tömött; a kacskaringós- és a kihúzott bajuszok voltak a legelterjedtebbek. Kétségtelen, hogy a bajusz is...

Folytatás...

Vidra

Noha e kedves és barátságos teremtmények - mivel számos fajuk éjszakai vadászó életmódot folytat - a természetes élőhelyükön nem mindenhol, illetve csak ritkán figyelhetők meg, mégis régóta kapcsolatban állnak az...

Folytatás...

A színek üzenete – Miért a kék a legkedv…

A statisztikai felmérések szerint az emberiség kétötödének a kék a kedvenc színe, az elutasítottsága pedig még az 1%-ot sem éri el. Talán azért van ez, mert a legtöbb kéket -...

Folytatás...

Az életvonal

Az életvonal, mely a tenyér legfontosabb vonala, a hüvelykujjat veszi körül. Az ideális életvonal szabályosan hosszú, szépen ívelt, egyenletesen sima, töretlen, a Vénusz-domb tövében húzódik. Az ön- és a fajfenntartást...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?