A+ A A-

India - Feleségét 35 évvel élte túl

  • Közzétéve itt: Autóval a Bengáli-öbölig - Harmadszor Indiában




Nagyobb térképre váltás


Nem véletlenül tartottunk attól, hogy Agrában már kora reggel rengeteg a turista és a zarándok, a város közelében mindenféle szállító-alkalmatossággal telik meg az út. Egy kevés ide is juthatott volna az aligárhi felhőszakadásból, hisz a járművek és a szél által felkavart porfelhőben olykor még az orrunkig sem látunk. Gondolatban a legszívesebben visszafordulnék, ám a kerekeken guruló folyam ellenállhatatlanul sodor magával előre. A kaotikus forgalom teljesen igénybe veszi erőnket, az éktelen dudaszó, a rengeteg megállás, a sok üresjárat a füsttel „hígított” porban, kikezdi türelmünket.

Nyomott hangulatunk csak, az Ó-Delhi Lál Kilájához megszólalásig hasonlító Vörös Erőd kockakövein baktatva kezd oldódni. Az Amar Szingh kapun belépve – miután az árusok hadától sikerül megszabadulnunk – a Gyöngy mecset árkádos kerengőjére esik pillantásom, a fehér márványon szabadon hancúrozhat fény és árnyék. A vörös homokkőből épült Nyilvános Kihallgatások csarnokában osztogatta népének Sáh Dzsahán megfellebbezhetetlen tanácsait, a Dzsamuna partján található fehér márványpavilonban, a Magánkihallgatások csarnokában a főméltóságokat, követeket fogadta. Érdekes, de már itt az erőd falai között is a halhatatlan asszony, Mumtázi Mahal szelleme kísért, az ő emlékét őrzi a – férje által tiszteletére emeltetett – márványrácsokkal csipkézett Musszamán Burdzs. Élete végén – saját palotájának foglyaként – e csodálatosan szép nyolcszögletű torony nyitott pavilonja volt Sáh Dzsahán hálószobája, halotti ágyán itt hunyta le végleg szemeit az agg uralkodó. Azt mondják, mielőtt meghalt volna, utolsó pillantásait a Tádzsban pihenő hitvese felé vetette. Trónjától megfosztva nyolc évig raboskodott palotájában, szerette volna legalább egyszer meglátogatni szerelmét, ám erre már csak a halála után kerülhetett sor, holttestét a Dzsamunán csónakkal vitték át a Tádzsba, Mumtazi mellé.

Az alig több mint 4 kilométerre lévő márványpalotához kocsival közel egy óráig tart az út. A hatalmas parkolóban árusok rohama fogad:
– Memszáb! Száhib! Madam! Miszter! – halljuk innen-onnan, hol engem ráncigálnak, hol Attila karja után nyúlkálnak. Az üzletsor árkádja alatt – felvéve a tömeg tempóját – lassan csoszogunk előre a vörös homokkőből épített háromszintű kapu felé. A Tádzs, mint aki bújócskát játszik, egyelőre semmit sem láttat magából. Ám amint a harminc méter magas bejárati kapuhoz érünk, hirtelen világosság támad, s a pálmákkal és ciprusokkal szegélyezett medencéivel, mozaikszerűen kialakított virágágyásaival tökéletes szimmetriát mutató kert végén, egyszer csak feltűnik Mumtázi palotája, a fehér testű márványcsoda. Mintha a paradicsomba léptünk volna, önkéntelenül is megállásra késztet a lélegzetelállító látvány. A közel 70 méter magas kupolás ékszerdoboz három és fél évszázada hirdeti a szerelem halhatatlanságát. Négy sarkában a minaretek, mint délceg gárdisták vigyázzák a halott asszony álmát. A smaragd vizű medencében lustán nyújtózkodó Tádzs két oldalán szégyenlős asszisztensként szerénykedik a két vörös mecset.

A mauzóleumot Korán idézetek és indás virágintarziák ékesítik. A mindössze hat négyzetcentiméternyi virágok hatvannégy különböző darabból készültek, s oly tökéletesek, hogy az összeeresztéseket még nagyítóval sem lehet kivenni. Odabenn, pontosan a kupola alatt áll Mumtázi Mahal és Sáh Dzsahán jelképes síremléke. Az igaziak lenn a kriptában pihennek. A koporsókat egyetlen tömbből kifaragott ember nagyságú márványrács védi a látogatóktól. A sírköveket féldrágakő-díszítések borítják. A rácsokon átszűrődik a beszökő napsugár. A kőpárkányon túl, a völgyben a Dzsamuna kanyarog. A márványlépcsők alján ezernyi gazdára váró lábbeli; félretaposott szandálok, elnyűtt csappalok, viseltes saruk, kopott sportcipők hevernek egy rakáson. Mielőtt végképp elhagynánk a virágoktól és szökőkutaktól pompázó kertet, a kapuból visszapillantva búcsúzóul még egyszer szemrevételezzük e káprázatos építészeti költeményt.

Ardzsumán Bánu Bégam, akit férje Mumtázi Mahalnak, a Palota ékességének becézett, az emberek között is rendkívül népszerű volt, a nép egyszerűen csak Tádzs Bibinek, Diadém úrnőnek nevezte. Sáh Dzsahán összes felesége közül az odaadó, okos Mumtázi Mahalt kedvelte a legjobban. A szeretett asszony tizennyolc évi házasságuk során tizennégy gyereket hozott a világra, s az utolsó szülését követően, 39 éves korában gyermekágyi lázban halt meg. Halálos ágyán arra kérte férjét, hogy ne vegyen más asszonyt a helyébe, s számára olyan síremléket emeltessen, amely méltóképpen hirdeti szerelmüket. Sáh Dzsahán a gyász súlya alatt teljesen összeroppant, állítólag egy nap alatt megőszült. Feleségét 35 évvel élte túl, s noha bánatát időnként háremhölgyekkel enyhítette, ígéretéhez végig hű maradt, többé nem nősült meg, és az asszony halála után hamarosan hozzákezdett a kért síremlék megvalósításához. Olyat akart létrehozni, amelyet még nem látott a világ. Az építőmesterek pályázatai közül leginkább a Tádzs Mahal, a Sír Palota makettje nyerte el tetszését.

A Tádzs történetéről rengeteg legenda kering, építése izzadságos munkát, sok szomorúságot, fájdalmat, áldozatot követelt. Az egykori krónikások elmondása szerint Sáh Dzsahán – hogy főépítésze kellőképpen átérezze az őt ért nagy gyötrelmet – még az építkezés megkezdése előtt megölette a mester kedvesét. A Tádzs befejezése után pedig, hogy a mauzóleumhoz hasonló márványremeket többé véletlen se készíthessenek, megcsonkíttatta a Perzsiából, Franciaországból, Itáliából, Törökországból, Indiából, valamint a mai Üzbegisztánból és Pakisztánból toborzott mesterembereket. Sok találgatás forog közszájon, azonban a művészettörténészek mind a mai napig nem tudják megfejteni, ki volt a palota tervezője; legtöbbjük a perzsa Usztad Iszátra tippel. Az építkezésnél egykoron közel húszezer munkás dolgozott. A mauzóleum építéséhez szükséges anyagokat a világ különböző részeiből szerezték be. A munkához 1631-ben kezdtek hozzá, s az emlékmű 1648-ban nyerte el végleges formáját.

A Tádzs megítélésében megoszlanak a vélemények, vannak, akik túl nőiesnek találják, mások, mint építészeti csodát, egyenesen az egyiptomi piramisokhoz, vagy az athéni Parthenonhoz hasonlítják, sokan csodálják, ám akadnak olyanok is, akik egyszerűen tejszínhabos tortává degradálják. Az ízlések különbözőek, ékességéért rajonghatnak, érzelmességéért elutasíthatják, ám a remekműnek igazából sem a határtalan lelkesedés, sem pedig a kritikák nem árthatnak, kibír minden szuperlatívuszt, rendíthetetlenül hirdeti a mindent elsöprő szerelmet, amiért eredetileg létrehozták. Tarthatják hindunak, muszlimnak vagy európainak, a tényen mindez nem változtat, a Tádzs valamennyiünk tulajdona, vagy, ahogy Tagore mondja: „Egy könnycsepp az örökkévalóság arcán,” egy épület, mely folyvást visszhangozza: „Nem feledlek, nem feledlek, óh, drága szerelmem!”

Sáh Dzsahán úgy tervezte, hogy saját síremlékét – egy fekete mauzóleumot – a Tádzzsal szemben, a Dzsamuna túlsó oldalán építteti fel, amelyet – a maradandó köteléket szimbolizálva – egy híd kapcsolt volna össze felesége sírjával. Elképzelését trónkövetelő fia, Aurangzeb húzta keresztül azzal, hogy beteg apját a Musszamán Burdzsba záratta, ahol nyolcévi raboskodás után tért meg őseihez az agg uralkodó. A pénzéhes fiú, ahelyett, hogy új síremléket építtetett volna, a mauzóleum belső szimmetriáját megtörve, apját a Tádzsban helyeztette el. A Tádzsot fennállása óta többször kifosztották, s ami a legfurcsább, hogy a sírokat eredetileg szegélyező aranykorlátokat állítólag maga Aurangzeb rabolta el. A múlt század közepén az angolok fejében még a lebontás gondolata is megfordult, darabjait árverésen kívánták értékesíteni. A Tádzs Mahalt végül is a Vörös Erőd iránt mutatott lanyha érdeklődés mentette meg a kiárusítástól.

Távozóban már kevésbé feszélyez a por, a tömeg, a szag és a zaj, inkább csak az átélt élmény bizserget. Gondolataink minduntalan visszakanyarodnak a Sír Palotához, így aztán szinte észre sem vesszük, hogy következő állomásunkhoz, Sikandrába érkeztünk. Ebben, a Sikander Lodi szultánról elnevezett városban helyezték végső nyugalomra Akbárt, a mogulok legnagyobbikát. A dolog pikantériája, hogy e település arról a Lodiról kapta a nevét, akit a mogulok zavartak el innen. A többemeletes épületet, Akbár tervei alapján, halála után fia, Dzsehángir készíttette el vörös homokkőből és márványból. A földalatti sírkamrára Allah gyönyörű nevének 99 féle változatát vésték fel. A bédekker szerint a sír márványtalapzatát egykoron a híres Koh-i-noor gyémánt díszítette, ami később – miután 1526-ban kifosztotta Agrát – Bábar zsákmánya lett. Ez a gyémántos történet meggyőzően hangzik, ám – ha valódiak az évszámok – teljességgel lehetetlen, ugyanis a sírban fekvő Akbár, nem más, mint Bábar unokája. Az 1530-ban elhunyt Bábar aligha rabolhatta el az 1605-ben meghalt unokájának sírját díszítő gyémántot. Az 1526-os évszám Bábar panipati győzelmének dátuma, ekkor verte szét Ibrahim Lodi seregét és vált Észak-India urává. Az unoka csak tizenhat év múlva, 1542-ben látta meg a napvilágot.

Akbár érdekes egyéniség, széles látókörű, bölcs ember volt, bár élete során sem írni, sem olvasni nem tanult meg, született intelligenciája, politikai éleslátása, vallási toleranciája révén képes volt megoldani a problémákat, sikerült egységes államot létrehoznia. Egész fiatalon, 14 évesen került a trónra, s közel fél évszázadon át uralkodott, hódításai révén a Humájuntól örökölt kis országot óriásivá duzzasztotta. Fellendítette a kereskedelmet, előmozdította az ipar fejlődését. Nem tett különbséget a muszlimok és a hinduk között. Sikerült konszenzusra jutnia a hindu vezetőkkel, módosította a hindukat sújtó megalázó adórendszert, eltörölte a fejadót és a rituális fürdésért kivetett adót. Megtiltotta a hindu templomok lerombolását, általában pártolta kultúrájukat. Rendkívüli türelemmel viseltetett a különböző vallási tanokat vallókkal szemben, őt magát azonban igazából sem saját vallása, az iszlám, sem a hinduizmus hittételei nem elégítették ki, ezért új vallást alapított, melyben tulajdonképpen a meglevő vallásokat egyesítette. Vallási tanai azonban a külsőségekhez, ceremóniákhoz szokott emberek körében nem találtak tetszésre, s halála után hamarosan feledésbe merültek.

Rövid pihenő után Mathura felé folytatjuk utunkat. A látnivaló nem különösebben ragad magával; kocsink mellett festett arcú szent emberek bandukolnak, vállukon botra akasztott motyójuk himbálózik, fejük fölött halványzöld papagájok röpködnek. Krisna szülővárosába, a szent Mathurába igyekszik mindenki A hindu hitrege szerint egykoron a gonosz Kansza uralkodott a városban. A zsarnok sok kegyetlensége mellett, a vaisnaváknak istenük, Visnu tiszteletét is megtiltotta. Válaszul Visnu úgy döntött, hogy ember képében születik újjá. Ilyen előzmények után – Vazsudéva és Dévaki nyolcadik fiaként – jött világra Krisna. Kansza, akinek megjósolták Krisna születését, annyira megijedt a hírtől, hogy elrendelte az akkortájt születő összes csecsemő lemészárlását. Krisnát azonban a csodával határos módon sikerült a vrindavani erdőbe menekíteni, ahol Nanda, a pásztor magára vállalta az újszülött gondozását és felnevelését. A gyermek eltűnését szörnyű vérengzés követte, szerencséjére nem leltek a nyomára. A tehénpásztorok közt felcseperedő Krisna – csintalan gyerek lévén – sokszor megviccelte Nanda feleségét, Jasodát, és a pásztorlánykákat. Igazán azonban senki sem tudott rá haragudni, mert oly édesen kacagott, hogy minden fehérnépet leszedett a lábáról. A kamaszodó Krisna a gopik (pásztorlányok) kedvence volt, ha meghallották fuvolájának varázslatos hangját, csapot-papot otthagyva rohantak hozzá. Az ő szerelmes szíve azonban Rádhához húzott.

Miután felnőtté vált, számos hőstettet hajtott végre: Megölte az elfogatására küldött démonokat. Legyőzte Kaliját, a kígyók urát. Eloltott egy erdőtüzet, kimenekítve onnan a gopikat és a teheneket. A feldühödött Indra vízözönszerű esőjétől, a Govardhana hegyet esernyőként felemelve védte meg az embereket és az állatokat. Amikor a felnőtt Krisna elérkezettnek látta az időt arra, hogy megmérkőzzön kegyetlen nagybátyjával, Kanszával, Vrindavanból harcosként tért vissza Mathurába. Előbb nehéz küzdelemben legyőzte az óriási elefántot, majd annak véres agyarával halálra sújtotta népének megnyomorítóját. A városba visszatért a boldogság.

Mathurát a hindu mitológia szerint Laksmana, Ráma isten fivére alapította, később Krisna nemzetségének, a jádaváknak lett a fővárosa. A Dzsamuna partján fekvő ősi város története a Maurják előtti időkben kezdődik. India egyik legrégibb települése, a brahmanizmus mellett a buddhizmusnak és a dzsainizmusnak is otthont adott, mindhárom vallás gyökeret ereszthetett itt. Nemcsak Krisna és Rádhá hívei keresik fel előszeretettel a várost, de vonzza Visnu követőit is, számukra Mathura és a Dzsamuna folyó ugyanazt jelenti, mint a Siva hívőknek Varanaszi és a Gangesz.

Újabban azonban egészen más okból került reflektorfénybe a város. Ez pedig a Mathura külvárosában létesített kőolaj-finomító. A környezetvédők azóta többször is hevesen tiltakoztak, hiszen a város mindössze 50 kilométerre fekszik Agrától, és az uralkodó északnyugati szélirány következtében a finomító kéményeiből távozó füstgázok – a közvetlen szennyezés, illetve a savas esők révén – jóvátehetetlen károkat okozhatnak a Tádzs Mahalban.

Mi már az előző utazásunk során sem túlságosan lelkesedtünk Mathuráért, ezért inkább Vrindavanban, az „ezer szentély” városában maradunk hosszabb ideig. Krisna nyomdokában járva, minden rá emlékeztet; a templomban, melybe belépünk, szüntelenül szól a szent mantra:


Háré Krisná! Haré Krisná!
Krisná, Krisná. Háré, Háré.
Háré Rámá! Háré Rámá!
Rámá, Rámá. Háré, Háré.


Kijövet egy mosolygó bhakta üdvözlésként sárga tagetesz virágkoszorút akaszt nyakamba.

További olvasnivaló

Szemölcsök V. - Gyógymódok az angolszász…

A hazai népi gyógymódok rövid bemutatása után a szemölcsökről írt sorozatomat a világ más részein - elsősorban az angolszász folklórban - alkalmazott hagyományos praktikák ismertetésével zárom. A különféle szemölcsök...

Folytatás...

Kukubenku kézelemzése

  Tenyerének színe vöröses, sőt kézfején is fellelhetők vörös foltok, ez kolerikus, szenvedélyes természetre utalhat. Az ilyen kéz olyan emberre jellemző, aki tele van vitalitással. Feltéve, hogy a képeken látható...

Folytatás...

Vampire kézelemzése

Kretschmer német piszchiáter összehasonlító vizsgálatokat végzett, és megállapította, hogy az általa meghatározott, ún. kretschmeri típusoknál speciális összefüggés található a kar és a kéz között, valamint a testalkat és -méret vonatkozásában...

Folytatás...

Munkahelyen végezhető gyakorlatok

  A hátizmot erősítő gyakorlathoz álljunk háttal a falhoz egy lépés távolságban, tenyerünket helyezzük a falra, majd karunkat teljes erőnkből feszítsük hátrafelé. Könyökünk nyújtott legyen a gyakorlat végzése közben...

Folytatás...

HZS kézelemzése

Szinte tökéletes fényképeket kaptam, egyedül talán a kézfejéről készülteknél kellett volna jobban széttárni az ujjait, ugyanis az ujjközök nagysága, az ujjak egymással bezárt szöge - ez utóbbi különösen a hüvelykujj...

Folytatás...

Utolsó srínagari esténken kitör az égihá…

Abdul lendületéből mit sem veszít, még csak nem is sejtjük, hogy az aduászát ez utánra tartogatta, és most rukkol vele elő. A két kasmíri rövid időre eltűnik, s rejtély...

Folytatás...

Rejtélyes összefüggések a számok között

Bizonyos számoknak már ősidők óta különös jelentőséget tulajdonítottak az emberek, a hetes a szellemnek, a kilences az anyagnak a száma, az egyes a teremtőt, a nulla pedig az örökkévalóságot reprezentálja...

Folytatás...

Potencianövelő zöldségek

A zöldségfélék némelyikéről feltételezik, hogy oldja a frigiditást, növeli a potenciát, szerelmi érintkezésre ösztönöz, paráznaságra csábít. Azt, hogy a bőrt erősen ingerlő csalánt már az ókorban nemi serkentőszerként használták...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?