A+ A A-

India - Ahány ház, annyi szokás

  • Közzétéve itt: Autóval a Bengáli-öbölig - Harmadszor Indiában


Mihelyt valahol megállunk, azonnal kolduló gyerekek rohannak meg. - Csapáti, csapáti! Ék rúpísz, madam! - ismételgetik, miközben egyfolytában a szájukra mutatnak, ezzel is jelezvén, hogy ennivalóra kérik a pénzt.

Itt aztán kizárt a „kéz a kézben” korzózás, csak libasorban, egymást kísérve lehet előrehaladni. Pedig a lehetetlenül magas járdaszegélyeknél elkél férjem segítő karja. Olykor nehezen verekedjük át magunkat a tömegen, az indiaiak elég udvariatlanok, nem nőt, hanem egy leküzdendő akadályt látnak bennem, lépten-nyomon nekem jönnek, hol a bordáim közt, hol a vesém táján érzek egy-egy taszajtást. Mindez azonban semmi ahhoz a sorban álláshoz képest, melyben a New Delhi Railway Station (Új-Delhi Vasútállomás) jegypénztárainál volt részünk. Míg mi békésen vártunk a sorunkra, az indiaiak többsége könyökkel, táskával, esernyővel, bottal és egyéb tárgyakkal igyekezett magának előnyös pozíciót szerezni. Ilyenkor nem érdemes idegeskedni, s főleg nem szabad szűzlányként megsértődni, leghatékonyabb, ha a saját „fegyverüket” fordítjuk ellenük: azaz furakodjunk és könyököljünk, mint ahogy ők teszik. Azóta többször kipróbáltuk, és egyáltalán nem sértődtek meg érte.

Rossz lehet annak a közérzete, aki képtelen alkalmazkodni, és mereven ragaszkodik hazája illemszabályaihoz. India csak eleinte furcsa, később hozzá lehet szokni, és egész jól elboldogul az ember. Egy idő után már az sem zavaró, amikor merőn, átható tekintettel bámulnak ránk, mert itt ez is teljesen természetes. Már első utunk során megtanultuk sutba vágni otthoni beidegződéseinket, ám még most is előfordul olykor, hogy India alaposan igénybe veszi idegeinket. Időnként úgy érezzük, hogy nehezen bírjuk lakóit elviselni, nem könnyű tolerálni, az állandó krákogást, köpködést, hogy orruk váladékát csattanva csapják ki, vagy azt, hogy minden falfelületet urinálnak (vizeldének) használnak; ám ilyenkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az indiaiak számára az a furcsa, hogy mi, európai emberek vidáman megyünk be cipőstül a lakásba, ráülünk a WC-re, melyet előtte mások használtak, zsebünkben pedig zsebkendőbe csomagolva hordozzuk taknyunkat.

„Ahány ház annyi szokás, így tartja a közmondás, és az utazó csekély műveltségről tesz tanúbizonyságot, ha kigúnyolja a vendéglátó nép erkölcseit és szokásait; megbecsülendő tulajdonság pedig nagyon sokféle és különböző van a világon.” - vélekedett Thomas Mann. Túl kell lépnünk saját árnyékunkon, s főleg azt kell észrevennünk, ami pozitív, amiből tanulni lehet, amit jó, ha ellesünk, mert hasznunkra válhat. Indiában az ember morgolódhat, mérgelődhet egy kicsit, ámde tartósan nem lehet rossz a hangulata, hiszen az indiaiakból elsősorban mégiscsak békesség, megértés és tolerancia árad. Nem hajtanak a földi javakért, mint mi; s ha tolakodnak is, azt nem idegességből teszik; van elegendő idejük egymásra, hisz életük nem olyan megszabottan rövid, behatároltan atomi, mint a miénk; abban a biztos tudatban élnek, hogy halálukkal nem szakad meg a körforgás, hanem folytatódik tovább, tovább.

Lal Kila (Vörös erőd)A Connaught Place árkádos köröndjét észak felé elhagyva szinte észrevétlenül sétálunk át az ősi mogul fővárosba. A ma Ódelhiként ismert hatalmas város tíz év alatt épült fel, miután Sah Dzsahán úgy döntött, hogy székhelyét Agrából Delhibe teszi át. Az építőanyag zömét Firuzábád és Shergarh romjaiból nyerték. A várost blokkokban építették meg, a lakótelepeket, bazárokat, moszkokat széles utak mellé telepítették. Főutcája, a Csandni Csók hamarosan Ázsia-szerte ismertté vált. A várost valaha vastag terméskőfalak védték, ezek némelyike még ma is áll. A falakon 14 kapu volt, a legismertebbek az Adzsmeri, a Kasmíri, a Delhi és a Turkman (török) kapu. Ez utóbbit az autoriksások gyakran Truckman (kamionsofőr) kapunak hívják, feltehetően azért, mert a kamionok nem jöhetnek át rajta. Sah Dzsahán az agrai erőd mintájára vörös homokkőből a város és a Dzsamuna folyó között építtette fel a Lál Kilát, vagyis a Vörös Erődöt. Az építkezés 1639-ben kezdődött és 1648-ban fejeződött be, azt mondják, hogy 10 millió rúpiába került, melynek nagy részét a belső fényűző márvány palotákra költötték.

A méltóságteljes Újdelhi után, egy egészen más világba csöppen itt az idegen. Bár a Connaught Place-nek is megvan a maga egyedülálló hangulata, bőséges ízelítőt Ódelhiben ad magából India, itt már jóval töményebben fogyasztható. Az ősi város a hatalmas ország kicsinyített mása, valóságos mikrokozmosza annak. Girbe-gurba utcái, szűk sikátorai, a füstölők bódító illata, az ismeretlen fűszerek különleges aromája, az egymásra tapasztott bazárok, lovas tongák, triciklis riksások, gyalogosok hömpölygő titokzatos, tarka forgataga, a turbános kígyóbűvölők, s a mindenen áthatoló bábeli hangzavar az Ezeregyéjszaka meséit elevenítik meg. Hangulata, szívélyessége semmihez sem hasonlítható. Aki nem sajnálja a fáradságot, hogy megmártózzon a valóságban, és egy kicsit elidőzik itt, hamarosan rájön arra, hogy látszólagos zűrzavara ellenére mennyire meghitten családias ez a hely.

Festett homlokú szent emberek, gudzsarátiak, oriják, bengáliak és keralaiak, világos bőrű északiak és kékesfekete déliek, muszlimok, hinduk, szikhek, dzsainák és buddhisták; valamennyien felismerhetők jellegzetes öltözékükben. A turbánok sokaságából biztos szemmel kiválasztható, melyiknek gazdája szikh, rádzsput vagy dekkáni paraszt. A férfiakon kurta pizsama, lungi, elegáns öltöny, vagy a vég vászonból derekukra csavart praktikus dhoti, amit hűvösödvén lejjebb engednek, a melegben pedig félbehajtott szárával időnként meglegyezik magukat. A színes szárit viselő, ékszerekkel, bizsukkal felcicomázott, törékeny, nádszálderekú hindu nők mellett valósággal behemótnak érzem magam. Dísztelen fehér szári van a megözvegyülteken, a szikhek asszonyain pandzsábi, tarka húzott szoknyát hordanak a dél-indiaiak, néhány muszlim nő fekete pardába burkolózik, a horgolt rács mögött sokszor még a szemük sem látszik. A forgatagban olykor koptatott farmerű, bő trikójú külföldiek tűnnek fel, vállukon átvetett szütyővel bandukolnak megszállottan, hogy felfedezzék a maguk Indiáját. Némelyikük elkényeztetett arcáról lerí a szenvedés.

Ringó csípőiken picinyüket cipelő kismamák, ruhájuk szárnyába maszatos apróságok csimpaszkodnak, mögöttük árnyékként a családfő. Indiában szent és sérthetetlen a család, ahol csak lehet, mindenhol együtt vannak, a génjeikben hordozzák, egymásnak örökítik át az összetartozás fontosságát. Elképzelhetetlen, hogy egy indiai anya kényelemből otthon hagyja csemetéit. Azt mondják, „a vér sűrűbb a víznél”, azaz a családnál nincs fontosabb.

A lüktető forgatagban férfiak széles karéjára leszünk figyelmesek, a tumultus oka egy kirakatba kiállított, krikett meccset közvetítő színes tévé, erre merednek izgatottan. A fal mellett dhotis öregek guggolva teáznak, sihederek kártyázással ütik agyon az időt, lapjaikból fel-felnézve széles vigyorral villantják felém hófehér fogaikat. Mintha nem is dologidő lenne, oly ráérősek némelyek. A szorgosabbak napi teendőiket végzik, borbélyok ollójukat csattintgatva boszorkányos ügyesen vágnak hajat, vagy megszokott mozdulataikkal a szőrt távolítják el kliensük képéről. Felcserek nekifeszülve fogat húznak, vándorköszörűsök késeket éleznek, mások fúrnak-faragnak, kulik csomagot cipelnek, kikiáltók kurjongatnak, az aktívabb kéregetők koldulnak, anyukák gyereket pisiltetnek vagy banánlevélen szervírozott maradék rizzsel etetik utcájuk rájuk eső tehenét. A poros járdára terített papíron nyújtják a csapátit, nyitott üstben pöfög a dálnak való sárgaborsó. Sülnek a pakorák, kotlettek, metélik a zöldségeket. Rotyog nemzeti italuk, a tejestea, a zavaros lét semmi pénzért sem kóstolnám meg, ám szívesen nézem, amint hosszú sugárban csurgatják egyik pohárból a másikba, mozdulataikban van valami attraktívan utánozhatatlan.

Meg-megállunk egy-egy jeges italra, taplóra száradt nyelvünknek jól esik a frissítő nedű. Az utcai csapnál egymást érik a mosakodók, a mosogatók, a ruhamosók. Ablakszárnyakon szárik száradnak. Aki elfárad, lefekszik pihenni a földre. Az izzadtságtól, benzingőztől, avas kókuszolaj szagától terhes párás levegőt füstölők ezrei sem tudják közömbösíteni. A Csandni Csókon betérünk a szikh Gurudvarába, fáradt lábunknak megváltás a hűs víz. Mivel sapka nincs nálunk, belépés előtt sárga főkötő kerül fejünkre. A márványpadozaton ülő hivők láttán ugyanaz a nyugodtság árad szét ereinkben, mint Amritszárban. Aztán újra erőt gyűjtve, nyakunkba vesszük a várost. Igencsak meghökkenünk, amikor az egyik sikátorban hirtelen feldíszített fehér lovon, fejedelmi ruhában pompázó vőlegény tűnik fel velünk szemben. Nem tudjuk eldönteni vajon a menyasszonyáért megy, vagy csak a turisták szórakoztatására vonul föl-alá. A lovas után zenészek cammognak, pattogva pergetik a dobot.

Jólesik a ráérős bámészkodás, élvezetet nyújt a csámborgás, az újabb és újabb rejtett zugok felfedezése. A látnivalók, a történések még a legérzéketlenebb embert is kizökkentik apátiájából. Tökéletes kikapcsolódás ez, senki nem maradhat közömbös ebben az ingereket, érzéseket ébresztő kavargásban. A gondosan megtervezett, steril, tiszta angolos Újdelhihez képest óriási a kontraszt. Ódelhi - ez a szokásaihoz rendíthetetlenül ragaszkodó, a hagyományait kínosan őrző, a változásoknak, beavatkozásoknak konokul ellenálló város - teljes egészében hamisítatlan kelet. Tökéletesen ötvöződik itt az egykori fényűzéseket idéző múlt, a pulzáló, életteli jelennel. Egyidejűleg vonz misztikusságával, és taszít félrevezető hamisságával, varázslatos lüktetése izgató, magával sodró.

Dzsama MaszdzsidMíg Újdelhiben, a Dzsanpath mentén tibetiek, ladakhiak és rádzsasztániak, a Connaguht Place környékén főként kasmíriak árusítanak, itt Ódelhiben a muzulmánok vannak többségben. Kínálnak rézkorsókat és transzformátorokat, rozsdás csavarokat és aranyozott szárikat, tranzisztoros rádiókat, kegyszereket s a legújabb divatú nyugati kazettákat, hímzéseket, szandál fából készült szobrokat. A sok vacak-kacat, ócskaság között bőven akad mesteri produktum is, hisz egész sereg elefántcsont-faragó, arany-, ezüst- és rézműves ügyködik, szinte megállás nélkül gyártják az ékszereket, nyakláncokat, gyűrűket, fülönfüggőket és az egyéb csecsebecséket. Van miért dolgozniuk, hisz az indiai nők imádják az ékszereket. Karjukon sok-sok karperec csörög, orrcimpájukban kis virágmütyür. „Ékszer nélkül nem vagyunk elég jól öltözöttek” - válaszolják, ha valaki e szokásuk oka felől érdeklődik. Az egykor a férjezettek homlokát díszítő, hennás vagy kum-kum poros pöttyöt felváltó öntapadós bindi, most csak afféle divatos kelléke a szárinak. A férfiak, nők orrnyerge fölötti cinóberszínű maszatolás jelzi, hogy templomból jönnek. Fiúk arcán az ezüstszínű mészpor a pattanások leszárítására szolgál, a szádhúk homlokára mázolt jel a szektájukról árulkodik, s a kisgyerekek vastag fekete festékkel kihúzott szeme, pedig a démonok elűzésére szolgál.

Az izgalmasan pezsgő bazárban jókat cseveghet, nézelődhet az ember, lehet lődörögni, vitatkozni, nevetgélni, szitkozódni, panaszkodni, de mindenekelőtt alkudozni érdemes. Az atmoszféra - a vásárlás szándéka nélkül is - üzletkötésre késztet, nem lehet kihagyni, hisz ez a bazárnak a sava-borsa. Itt az eladók és vevők egyaránt élvezettel üzletelnek, ravaszul csűrik-csavarják az árakat. Izgalmas játék összemérni képességeinket az árusokéval. Nem árt azért résen lenni, megfontolni az üzletkötést, mert nemegyszer megesik a külföldivel, hogy - diadalittasan, a jó vásárlás tudatában távozva - csak a következő árusnál jön rá, hogy bizony alaposan rászedték. Ahol nincsenek rögzítve az árak, hallgatólagos szabály szerint illik megadni a közölt ár 60%-át; nagy sértés viszont az ajánlatot ez alá ígérni; az egyezkedés nélküli vásárlót viszont az eladók nézik gügyének. Ha az indiai árusok fejüket nemlegesen himbálják, az a beleegyezésüket jelenti, azt, hogy megköttetett az üzlet. Fél sikernek számít, ha namasztéval köszönünk, ez még a legcsökönyösebb eladót is leveszi a lábáról, de hasonlóan kedvező fogadtatásban részesülünk, ha reggel elsőként vásárolunk, ez esetben legalább az ár felét elengedik, mivel hitük szerint az első kuncsaft egész napra szerencsét hoz. Imádják a rúpiát, a papírpénzt először homlokukhoz nyomják, majd átéléssel megcsókolják; ez a rítus mindig kijár az első bevételnek. A bankjegyeket végül rászúrják egy nagy szögre, hogy el ne fújja a szél vagy a ventilátor.

 

További olvasnivaló

Kettes a dualitás, a házasság száma

A kettes mint a páros számrendszer bázisa, jelképe a dualitásnak, az alteregóknak, az ellentéteknek, a kettősségnek; reprezentálja a két nemet, az ikreket, a két pólust, a feszültséget, a megosztást...

Folytatás...

Anita kézelemzése

Feltehetően az életben is - nemcsak a képeken - kis kezű. A kis kezű emberekre többnyire jellemző, hogy elsősorban a nagy tervek iránt érdeklődnek, világmegváltó gondolatok foglalkoztatják őket. Grandiózus...

Folytatás...

A fül színe

Függetlenül attól, hogy milyen rasszba tartozik az ember, füleinek a színe egy kissé világosabb, mint az arcáé. Ugyanakkor az egészséges emberek esetében nem szokatlan, hogy a füleik színárnyalata összhangban van...

Folytatás...

India - Huszonegyféle fagylaltból válasz…

A Csánakja kétszintes üzletháza főleg a külszolgálatosok igényére szakosodott. E városrészt a Maurja dinasztiát megalapító Csandragupta főminiszteréről, az Arthasásza című híres közgazdasági mű szerzőjéről, a sokak által Visnugupta vagy Kautilja...

Folytatás...

A homlokránc

A nők mániákusan félnek a ráncoktól, mindenféle praktikával próbálják eltüntetni azokat, pedig a ráncok csak a mozgékony, flexibilis arcokon jelennek meg, belőlük pozitív tulajdonságokra, mint például az illető alkalmazkodóképességére, rugalmasságára...

Folytatás...

Pro és kontra a cápaporcról

Néhány hónapja egy kedves ismerősöm egy doboz cápaporc kapszulával lepett meg, aminek igen megörültem, mert hallottam, hogy kiváló gyulladás gátló, enyhíti az ízületi fájdalmakat, a porckopásokat. Ráadásul éppen kapóra jött...

Folytatás...

A köldök

„Az emberek és állatok hasán azon kerekded mélyedés, melynek közepében az elmetszett köldökzsinór csomós vége vagyon.” „A Czuczor-Fogarasi” által meglehetősen szemléletesen leírt testrész - amellett, hogy szimbólumként a teremtésmítoszokban, a...

Folytatás...

A 2:4 ujjarány, mint a termékenység, a v…

Vessen egy pillantást a jobb kezére. Melyik ujja a hosszabb, a gyűrűs- vagy a mutató ujja? Talán meglepő, de egy idegen is - aki olvasta John Manning Digit Ratio: A...

Folytatás...

Sokféle szél van, talán még fáradt szél …

Amikor férjemnek lelkesen említettem egy érdekes kifejezést, a fáradt szél hasonlatot, amit Aujeszky László könyvéből olvastam, párom azonnal tiltakozott, hogy ilyet nem ismer a szakma. Tény, hogy az időjárás megfejtésében...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

×