Kézelemzés, Vegetáriánus konyha, Babonák, Hiedelmek, Számmisztika, Arcolvasás, India
| Fõmenü |
|---|
| Vendégkönyv - Utolsó beírás |
|---|
|
Kedves Mónika!
Örülök, hogy tetszik az oldala... |
| Az utolsó két hozzászólás |
|---|
|
Indiai ékszerek
Az ékszerek az ősidőktől fogva fontos szerepet töltöttek be India mindennapi életében, tárgyi bizonyítékok vannak rá, hogy az indiaiak már az Indus völgyi civilizációban – tehát mintegy 2500 évvel Krisztus születése előtt – különféle ékességekkel, cicomákkal díszítették fel testüket. Bár a hagyományok azóta jelentős átalakuláson mentek keresztül, az ékszerek ma is nélkülözhetetlen részei a vallásos, regionális és társadalmi életnek.
A legelső ékszerek amulettek vagy ornamentumok voltak, melyeket a gonosz elleni védelem érdekében, illetve a hatalom szimbólumaként viseltek. A férfiak e díszekkel az ellenségeik feletti hatalmukat jelképezték. Egyes ékességeket, például bizonyos fejdíszeket, csak kiváltságos társadalmi csoport tagjai viselhettek, akik örökölték, vagy megszerezték erre a jogot. A legelső ékszerek virágokból – legtöbbször orchideákból – készültek, melyeket a férfiak és fiúk a fülcimpájukba fúrt lyukba helyeztek. A fém, csont vagy kristály ékszerek ugyancsak a fülcimpákat díszítették. A megölt ellenség fejéről levágott haj szintén értékes férfidísz volt, de kedvelt testdíszek voltak a tigriskarmok, meg a különböző állatok szarvai is. Az északkelet-indiai naga törzs tagjai még ma is őrzik ezeket a hagyományokat.
Az évezredek során Indiában annyira elterjedt a különféle testdíszek, ékszerek viselete, hogy ékszereik ma már szembetűnőbbek, mint az – egyébként ugyancsak rendkívül színes - öltözékük. Az ékszerezettség számukra teljesen természetes, ám hogy milyen díszeket öltenek magukra, azt a kaszti és vallási hovatartozásuk határozza meg, de a választás függ a megjelenés helyszínétől, valamint attól is, hogy milyen szertartáson, ünnepi eseményen, társadalmi összejövetelen vesznek részt.
Aztán ismét változtak az ízlések és szokások, idővel más díszek jöttek divatba. Például a csípőn többszörösen körültekert láncok, melyeket függőkkel ékesítettek. A nők feltűzött hajukba egyre szebben csillogó hajtűket tűztek. A lábperecek viszont kisebbekké váltak, a karpereceket pedig nemcsak a csuklón, hanem a felkaron is hordani kezdték. A 10. század folyamán már mindkét nem viselt fülbevalókat. Szívesen hordtak rozettákból, kagylókból összeállított karkötőket és amuletteket, melyeket amulett-tartóban rejtettek el, és a nyakukba akasztva viseltek. Az amuletteken mantrák vagy engesztelő varázsigék szövegei voltak.
A gyűrűket, karkötőket, nyakláncokat, öveket, koronákat, diadémokat a növényvilágból vett változatos motívumokkal - bimbókkal, virágokkal, szirmokkal, levelekkel - díszítették, az állatalakok közül leginkább a mitológiai történetek szereplői voltak népszerűek, mint például a kígyószerű lények, a nágák, a tekergő vízi szörnyek, a makarák vagy a félig ember, félig madár lény, a garuda. Az ékszereken kívül a test ékesítéseként szolgáltak a nyakban és a hajban hordott virágfüzérek is.
Dél-Indiában mind a mai napig, az ékszerek viseletének egyik fő funkciója a gonosz távol tartása. A drágaköveket elsősorban az állatövi jegyekkel kapcsolják össze, ugyanis az asztrológusok és a numerológusok vallják, hogy ha helyesen használják a megfelelő ékszert, a rezgést kibocsátó drágaköveknek, fémeknek gyógyhatásuk van. A dél-indiaiak a díszítéseknél felhasználják számos mítoszuk alakját is. Leghíresebb drágakövük a mesebeli csintámani, amely minden vágyat valóra vált.
Napjainkban – akárcsak régen – többnyire a színpompás, drágakövekkel, zománccal díszített arany ékszerek a legkedveltebbek. Az indiai ember számára az arany az isteni tökéletességet jelképezi, a napfényt reprezentálja. Úgy tartják, hogy mindent képes megtisztítani, amihez hozzáér, emiatt az arany ékszereket – ruha közbeiktatása nélkül - közvetlenül a bőrükön viselik. Az indiai ékszerkészítők leggyakrabban aranyat és ezüstöt használnak. Az utóbbi használatának az egyik oka, hogy az ezüst – ellentétben az arannyal – hűsítő hatású, másrészt a bokapereceket – melyek könnyen bepiszkolódnak – arany helyett inkább ezüstből készítik.
Az ékszereket nemcsak szépségük, művészi kivitelezésük miatt viselik, azaz nemcsak ékesítésre használják, hanem a spirituális és esztétikai értékek egyesítésére is. Az ékszereknek a társadalmi és vallási indíttatású szerepükön túl, sok esetben mágikus vagy szimbolikus jelentéssel is bírnak, de nem elhanyagolható a gazdasági szerepük sem. Az esküvőn kapott ékszerek a menyasszony atyai örökségét képezik, amelyek az asszony számára gazdasági biztonságot jelentenek az élete során. Az ékszerek a házasságot jelképezik, az özvegyasszonyok sohasem ékszerezik fel magukat. Ez utóbbi szokás még ma is dívik, annak ellenére, hogy a tilalom betartása már nem kötelező számukra.
Sokféle ékszert és sokféleképpen hordanak, amelyeknek mind külön jelentésük van. Az orrtű és az orrkarika a tisztaságot és a házasságot jelzi, habár manapság már sok hajadon is viseli ezeket az ékszereket. Az indiaiak speciális nyaklánca, a mangalaszútra, amelyet a férjes asszonyok hasonlóan használnak, mint nálunk a jegygyűrűt. Hagyományosan az asszonyok az esküvői szertartáson teszik a nyakukba, és csak akkor veszik le magukról, ha a férjük meghalt.
A karpereceket, karkötőket védőpántoknak tekintik, mint jelképes őrt a férjük mellett. A legtöbb férjezett asszony üveg karkötőt hord. Bengálban a férjes asszonyok a házasság jeleként kagylóból, vagy korallból készült karkötőt viselnek. A pandzsábi menyasszonyok mindkét csuklójukon elefántcsont karkötőt hordanak – a családi hagyományoktól függően - az esküvőt követő 21 napig, hat hónapig vagy egy évig. A radzsásztáni asszonyok ugyancsak elefántcsont karkötőt viselnek egész életükben, vagy a férjük haláláig.
A különféle fülbevalók - karikák, gombok, függők - az egész országban nagyon kedveltek. A lányok fülcimpáját rendszerint már az első születésnapjuk előtt kilyukasztják. Egyes fülékszereket csak a férjes asszonyok hordanak, például a kasmíri asszonyok arany fülbevalói egy hosszú vörös szálon lógnak, a fülük felső részébe fúrt lyukból.
Fontos ékszereik még a kézgyűrűk, a lábgyűrűk és a bokapercek, amelyeket fiatalok, öregek, hajadonok és asszonyok egyaránt hordanak. A gyűrűt nem tekintik ma már a házasság jelképének. A lábgyűrűk és a bokapercek viszont ma is főleg a házas asszonyok megkülönböztető jelei. A lábékszerek általában ezüstből készülnek, mivel egy olyan tiszta fémet, mint az arany, nem illik lábon hordani. Ez a privilégium csak a királyi családoknak volt fenntartva.
Speciális ékszerük a mangatika vagy tikli, amelyet a homlok fölött, a haj választékánál hordanak. Ez egy kis fityegő a hajt összefogó lánc végén. Bár valaha ez is a házasság jelképe volt, ma már a férjes asszonyok körében sem általános viselet, csak különleges alkalmakkor, ünnepi eseményeken hordják.
Ajánlom
