|
Kálidásza: ÉVSZAKOK KÖRE
EZ AZ ŐSZ:
Megjött az ősz, s gyönyörű, mint a szerelmes asszony:
orcája friss vízivirág, üde fű a fátyla,
ért rizsmező kifeszülő derekán a köntös,
s hattyú rikolt, amikor ékszere csörren egyet.
Hószínben ég-lobog a jázmin a kertek árnyán,
dértől dereng a komor éj, kivirít a nádas,
hattyú fehérlik a folyón, a tavon virágok,
s izzó fehér özön a sárada-fák virága.
Felvillanó halakat ölt derekára övként,
gyöngyös nyakéke ragyogó madarak füzére,
lágy ívű szép sziget a combja a folyónak –
lassan halad s olyan, akár a szerelmes asszony.
Kagylóezüst-, vízivirág-szinű könnyű felleg
nedvét kiadva tovaszáll sebesebben egyre,
és míg a szél rohama messzire űzi-hajtja,
libben, miként a legyezők a király fejénél.
Most kit ne hajtana a vágyakozás igába,
látván az ég csodakenőcs-színű csillogását,
látván a földeken a sárga, nehéz virágport,
és ott a halmokon a sok kifakadt gyümölcsöt?
S kit nem fog el gyönyörűség, ha a kóvidára
lombos-magas sudara ringani kezd a szélben,
s ághegyre-nőtt, puha virágtömegét kibontja
mézcseppeit szívogató darazsak rajával?
Csillagfüzér-sorokat öltve magára dísznek,
s hold-arca fátylait, a fellegeket levonván,
szeplőtelen sugarú nagyszerű fény-ruhában,
mint ifjú asszonyok, az éjszaka úgy gyarapszik.
Gázlómadár veri fel, ím, a vizek nyugalmát,
darvak, kacsák csapata fürdik a parti vízben,
s hattyú kiált csalogatón: örül itt a lélek,
látván a sárga liliom nevelő folyókat.
És, ím, a hold gyönyörűszép, szíveket derítő,
hűvös-hideg sugara, mely vizet ont a tájra,
nap napra égeti az asszonyok ifjú testét
s fájó szívét, mit a magány nyila mart sebesre.
Végigsimítva a kalászba szökött vetésen,
ráfújva lágyan a virágba borult vizekre,
és táncra bírva a szirom-borította fákat,
vad lángra gyújtja a szívekben a vért a szellő.
S lassú szelek leheletén gyűrűző vizekkel,
mámorba hullt vízimadár-seregekkel ékes,
s kelyhük-nyitó liliomok seregét növesztő,
kristályvizű tavak epesztik el itt a szívet.
Nem látszik Indra színes íve a fellegekben,
nem leng a menny szigorú zászlaja fent: a villám,
nincs surrogó darumadár a nyugalmas égen,
s pávák se néznek a magasba kíváncsi szemmel.
Elhagyja, ím, a Szerelem ma a páva-népet,
s édes dalú vízimadár-csapatok közé megy.
Otthagyja már hamar az ardzsuna-, szardzsa-fákat,
és sáradák tövire költözik át a Bőség.
Sépháliká buja virágai illatoznak,
fák ágain madarak éneke zendül egyre,
őzek szemével a csalit csupa lótusz-ékes -
ez gyújtja fel vadul a férfiak árva szívét.
Lótuszvirág, liliom és tavirózsa kelyhét
libbenti szét a korareggeli hűvös áram,
vágyat, nehéz epekedést lop a lány szívébe,
s gyöngyharmatot terel a szirmok ezüstös élén.
Földek során, hol a kalász buja zöldje sarjad,
tágas mezőn, ahol a lomha gulyák legelnek,
szép tájakon, miken a hattyúcsapat rikoltoz -
rajtuk vidámodik a szíve az embereknek.
Nők könnyű lépteit idézi a hattyú-ringás,
hold-arcukon vízivirág üde pírja játszik,
lángot vető szemeiket lila színű lótusz,
s szemvillanásukat a játszi habok mutatják.
Függő virágtömegeken nehezült folyondár
nők ékszeres, gyönyörű karjaihoz hasonlít,
s fénylő foguk kiragyogó mosolyát a jázmin-
bimbó mutatja, ha asóka-virággal ékes.
Fellegsötét fonataikra, csigás hajukra
jázminvirágokat akasztanak, ím, a lányok,
s ringó-nehéz-aranyos ékszerű szép fülükre
sokféle kék liliomot, tavirózsa-kelyhet.
Szantálporos koszorúval betakarja mellét,
ékes nehéz öveket ölt derekára dísznek,
lábán aranypereceket, csupa gyűrűket hord,
így ékesítgeti magát a boldog asszony.
A derűs egeken esti csillag és holdsugár ég,
s olyan a gyönyörű mennybolt, mint egy új áradó víz,
ahol a liliom éled, és királyhattyú-nép él,
s ahol a hab is elizzik drágakő-csillogással.
Hűvös a fuvalom őszkor, hűti lótusz virága,
kiderül a magas égbolt, messziről int a felhő,
a rizs, a búza beérik, a folyóvíz kitisztul,
s szomorú sugarú hold jár csillagok közt az égen.
Mikor a korai fényben rózsa, lótusz felébred,
picike, puha viráguk asszonyaikhoz hasonló.
Mikor a fekete éjben rózsa, lótusz lehervad,
a búcsú szomorúságát, tompaságát idézik.
A lila vízivirágban kedvesének nézését,
madarak üde dalában ékszerének zenéjét,
a tavi liliomokban bájos ajkát keresvén,
zokog a szomorú vándor, s messze tájon tűnődik.
Kinek a tenyere lótusz, s arca holdhoz hasonló -
a kecses alakú asszony kedvesét hívja-vonja,
bemegy a puha virágtól illatos, szép szobákba,
s szerelem az oka, hogy már táncot és dalt se kíván.
Bármerre jár, csupa gyönyört hoz az Ősz a tájra:
lányokra hold sugara száll gyönyörű tüzével,
bőrükre lágy liliom és vízirózsa simul,
s bandhúka szép színeivel viruló az ajkuk.
A vízililiom-arcú, lótuszokkal tekintő,
a magas, üde cukornád hó-palástját felöltő,
a buja gyönyörök ormán asszonyokként felizzó,
gyönyörű mosolyú Őszön élvezettől vidulj fel.
Így hangzik a nagy Kálidásza költeményében,
az Évszakok körében a harmadik rész, melynek neve:
ŐSZ.
Tellér Gyula fordítása |
