Kézelemzés, Vegetáriánus konyha, Babonák, Hiedelmek, Számmisztika, Arcolvasás, India

Akik honlapom fotóit nézegetik, azt gondolhatják, ezek csak külföldre járnak. Pedig ez tévedés, egyáltalán nem igaz, mert mielőtt először átléptük volna a határt, bebarangoltuk az országot, s megismerkedtünk hazánk tájaival, számtalan nevezetességével. Bevalljuk, azért akad még pótolnivalónk, kimaradt életünkből néhány városunk, én például még nem voltam Orosházán, férjem pedig Püspökladányban. De ahogy mondja az ismert közmondás: „Ami késik, nem múlik”, vagyis ha valami eddig nem következett be, az előbb-utóbb megtörténhet.

Az előbbiekben leírtaktól indíttatva, némi hiánypótlásként is, szeretném olvasóimmal megosztani azt a kellemes élményt, amit a nemrégiben Hollókon eltöltött néhány napunk jelentett számunkra. Soraim olvastán remélem, kedvet kapnak azok, akik még nem voltak ebben a kis aprócska nógrádi faluban, hogy felkeressék, s akik már ismerik, jártak itt, ismét tervezzenek ide egy látogatást. Megéri, mert nemcsak a szép vidék és a barátságos falukép harmóniája ragadja magával az embert, de az itt élők kedvessége, szívélyessége, vendégszeretete is mágnesként vonzza a látogatót, és emlékezetes marad mindenki számára.

Hollókő 1977-óta tájvédelmi körzet, a települést és a várát 1987-ben vették fel a kulturális és természeti világörökség UNESCO-jegyzékébe. Méltán büszkék e címre, hisz a világon kevés kistelepülés dicsekedhet ezzel a megtiszteltetéssel. Szinte hihetetlen, hogy ennek a Cserhát lejtőin fekvő, a Palócföld legszebb ékességének tartott falunak mindössze kb. 400 lakója van. (Az 1996-os népszámláláskor 434 lakosa volt, pedig 1930-ban még 654-en lakták.)

Ott-jártunkkor számos fotót készítettünk, szinte megállás nélkül kattintgattuk gépünk, és a képek láttán reméljük, kedvük támad felkerekedni, és felfedezni ezt a világörökségi címmel kitüntetett régmúlt idők emlékét őrző, hegyek között megbúvó apró kis nógrádi falut. Mi még a hazaindulás előtt úgy döntöttünk, hogy hamarosan ismét ellátogatunk Hollókőre, hogy feltöltődjünk, jól érezzük magunkat, s kikapcsolódva megint szép emlékekkel, és nem kis büszkeségérzettel telve, hogy nekünk ilyen értékünk van, térjünk haza.

Persze akik még nem voltak Hollókon, azoknak is ismerősnek tűnhetnek az Ófalu 17. századból megmaradt, díszes oromzatú, tornácos, jellegzetes palóc házai. (Összesen 56-an vannak, valamennyien védettséget élveznek.) Mivel gyakran pusztított tűz a faluban, az eredetileg zsúptetős házakat az 1909-es tűzvész után cseréppel fedve építették újjá. Ősi formájukról Szeder Fábián följegyzéséből olvashatunk: "Az erdősebb helyeken fából vannak minden épületeik elkészítve. A házakat szélesre faragott gerendákból rakják öszve, egyiknek a végét a másikéval keresztbe tévén és öszve eresztvén úgy, hogy a ház külső szegleten a két oldalról kiálló gerendavégek kettős lajtorját formálnak. Az így elkészült házfalak bévül, és többnyire kívül is, amint lehet, a sárral való tapasztás által megegyenesítetnek, és agyaggal, némelykor mésszel is kifejérítetnek.”

A virító, csüngő muskátlikkal, a sokféle egyéb színes virággal, rendezett portáikkal, nyírott füves dimbes-dombos udvaraikkal, melyekben itt-ott még ma is megtalálható a hagyományosan fapallókból faragott, keresztfejes kávájú, kerekes boronakút, a népi építészet csodás példányai ezek a házak.

A legjellegzetesebb építménye a falunak azonban talán mégis a fentebbi képen látható fatornyos, római katolikus templom, melyről 1342-ből maradtak fenn írásos emlékek. A templomban őrzött felvidéki faragott pieta szobor, a 17. századból való lobogóbetét és az Esztergomi Keresztény Múzeumtól kapott feszület féltett kincse a szentélynek. Ez a templom azoknak is ismerős, akik még sohasem jártak Hollókon, mert a hagyományos vödörrel való húsvéti locsolkodást szinte mindig innen Hollókőről vetítik televíziós csatornáink, s a vízzel nyakon öntött lányok hátterében minden alkalommal feltűnik a múltat idéző fehérre meszelt kis templom.

A falu mögötte magasodó váráról is nevezetes, mely bár sokat „szenvedett” és gyakran váltogatta gazdáit, mégis átvészelte zűrzavaros időket, s mint nógrádi végvár meglehetősen épen maradt fenn. A várat valószínűleg a Kacsics nemzetség építette a tatárjárás után, a 13. század végén. Az első írásos emlék, 1310 körül „castrum Hollokew” néven említi, ekkortájt szállta meg az erődítményt Csák Máté, majd a rozgonyi (1313) ütközet után Károly Róberté lett, aki később a lublói várnagynak, Szécsényi Tamásnak ajándékozta. A 15. században egy rövid időre Giskra huszita vezér is birtokolta. Az 1411-es birtokfelosztás révén Hollókő vára Szécsényi Lászlóhoz került, aki vejének, Losonczi Albertnek adta zálogul, később királyi adományképpen a guti Országh és a Losonczi-család kapta meg. A várat 1552-ben elfoglalták a törökök, uralmuk alól 1593-ban szabadult fel, amikor Pálffy Miklós visszaszerezte, de a vár 1663-ban ismét a törökök kezére került, hogy aztán majd Sobieski János lengyel király foglalhassa vissza. A hányattatás a szatmári békekötés után ért véget, 1711-ben a várat I. Lipót leromboltatta. Helyreállítását 1966-ban kezdték meg és 1996 óta látogatható. Érdemes tenni egy kitérőt és néhány perces sétával felkaptatni a várhoz, fáradozásunkért bőségesen kárpótol a várkápolna, a kőtár megtekintése, s a nézelődők elé táruló gyönyörű panoráma, a bástyáról látható Gömör-Szepesi-érchegység látványa.


Aki még sohasem, vagy régen járt erre, a Pásztót Szécsénnyel összekötő, a Kelet-Cserhát Tájvédelmi Körzeten át kanyargó 2122-es úton a Felsőtoldot követő útelágazásban különös meglepetésben lesz része. A szemközti oldalon egy zöld füves tér közepén, nagy kövön álló holló fogadja, csalogatja Hollókőre az arra járókat. Már hazafelé tartottunk, amikor holló láttán, a szobrot felavató Szabó Csabának, a település polgármesterének a Hollókőről készített kiadványban olvasható köszöntőjének záró sora jutott eszembe: „Reméljük, hogy (…) mielőbb köszönthetjük Önt, úgy, hogy Isten hozta Hollókőn.” Minket egész biztosan!