A személyazonosítás már a történelem kezdete óta fontos kérdésnek számít. Az ókori társadalmak kialakulásával és fejlődésével egyre több esetben merült fel az igény az emberek kilétének megbízható azonosítására. Régóta ismert, hogy az emberek testi jellegükben – például arcukban, fejformájukban – különböznek egymástól, ám nem mindegyik alkalmas a biztos elkülönítésre. Mivel a korábbi megoldások bonyolultak és megbízhatatlanok voltak, a szakemberek úgy döntöttek, hogy a viszonylag egyszerű és könnyen kivitelezhető, amellett biztonságos bőrléc rendszerre építik a személyazonosítást. Az ujjléc rajzolatot már nagyon régóta ismeri az emberiség, sőt a különbséget is észrevették a személyek között. Az ókori népek a személyazonosság igazolására ujjlenyomatos agyagpecséteket használtak. Az asszírok és a babilóniaiak fontos okmányaikra agyagból készített pecsétet tettek, amibe belenyomták a hüvelykujj végét. Kínában számos hivatalos aktus csak akkor volt érvényes, ha azt agyagpecséttel hitelesítették. Ujjlenyomattal igazolták a szerződéseket, üzletkötéseket, válásokat, zsoldfizetést, büntetőügyeket és minden mást.
Az elmúlt 200 év kutatásainak köszönhetően a modern kriminalisztika is a személyazonosítás e formájához folyamodott. Bár a számítástechnika fejlődésével az adatbázisok egyéb biometrikai adatokkal is kiegészültek, a bűnügyi nyilvántartásokból ma sem hiányozhatnak az ujjlenyomatok. Az ujjak bőrléc rajzolatait használó személyazonosítási- és nyilvántartási vizsgálati módszer azon a felismerésen alapul, hogy az ujjbegyek mintázata minden embernél más és más képet mutat; az ujjak rajzolata már a születés előtt kialakul, és az életkorral sem változik, egészen a test feloszlásáig megmarad, és - nem utolsósorban - az ujjlenyomatok könnyen rögzíthetők, képletek segítségével megfelelően osztályozhatók. Az alkalmazhatóságon az sem változtat sokat, hogy az ujjnyomat barázdái az életkorral vagy kétkezi munkától kopnak, két azonosítás közt mechanikusan vagy vegyszerek által sérülhetnek, bőrbetegségtől, égési sérüléstől eltorzulhatnak. A bűnüldözők már régen rájöttek arra, hogy az "ujjlenyomatoktól", vagyis a bőrfodorszálak rajzolatától csak nagy nehézségek árán lehet megszabadulni, hiába a savval maratás, a kővel dörzsölés, a tűvel szurkálás, ha csak a bőr felső rétege sérül, nem lehet eltüntetni, ugyanis a papilláris vonalak regenerálódnak, a rajzolatok újból eredeti alakjukban jelennek meg. Kizárólag csak mélyen a szövetbe hatoló roncsoló vágás vagy harmadfokú égési seb után nem rajzolódnak ki a fodorszálak. Ráadásul Galton számításai után az is nyilvánvaló vált, hogy a különböző lehetséges mintázatok óriási száma (64 milliárd) miatt gyakorlatilag kizárt, hogy két személy azonos ujjlenyomattal rendelkezzen. Az ujjnyomatok vizsgálatánál ezt az egyediséget, állandóságot, megváltozhatatlanságot aknázta ki a daktiloszkópia, mely a rendőrség személyazonosítási és nyilvántartási rendszere lett.
Noha az ujjlenyomatok azonosítási története több évezredes múltra tekint vissza, a tudományos elemzésük csak néhány száz éve kezdődött el. Az erre irányuló vizsgálatok a bőr szerkezetének és a különböző rétegei felépítése iránt érdeklődő orvosok - Nehemiah Grew, Bidloo és Marcello Malpighi – munkásságának köszönhetően kaptak jelentős lendületet. Grew (1641-1712) angol anatómus 1684-ben jelentés készített a Royal Society számára, melyben részletesen leírja a bőr pórusait és az ujjak bőrléc-mintázatait. Egy évvel később a holland Bidloo (1649-1713) anatómia könyvében aprólékosan elemzi a hüvelykujjat és annak dermatoglífiai mintázatát. A rá következő évben az olasz Malpighi (1628-1694) az ujjak bőrléceiről és mintázataik változatosságáról számol be. Az ígéretes úttörő lépések után azonban hosszú ideig semmi érdemleges nem történt, a bőrbarázda-típusok jelentőségének szisztematikus vizsgálatával csak a 19. század elején kezdtek el foglalkozni.
 |  |  |
| egyszerű ív | tornyos (sátras) ív | hurok |
 |  |  |
| örvényes | középtömlős | oldaltömlős |
 |  |  |
| ikerhurok | kivételes | vegyes |
Az erre irányuló kutatások kulcsszereplője a boroszlói majd később a prágai egyetem fiziológia professzora, a cseh Jan Evangelista Purkinje (1787-1869) volt. Egy 1823-ban írt tanulmányában, mely a szemekről és az emberi kézről szól, részletesen bemutatta az ujjbegyrajzolatok változatosságát, és – felismervén, hogy ezek alkalmasak a személyazonosításra – a különféle mintázatok osztályozására kilenc kategóriát javasolt. Ezek a ma használatos elnevezéssel a következők: az ív, a sátras ív, az ulnáris hurok, a radiális hurok, a hurokból és örvényből összetett pávaszem, a spirális örvény, az elliptikus örvény, a kör alakú örvény és a kettős vagy ikerhurok. Bár Purkinje osztályozása – különösen az örvények három típusba történő besorolása – gyakorlati szempontból kissé túl részletesnek bizonyult, mindazonáltal jóval alaposabb volt, mint a későbbi – széles körben elfogadott - osztályozási rendszer, melyet Francis Galton javasolt. Purkinje volt az első kutató, aki felismerte, hogy a bőrfodor-mintázatok mind genetikai, mind diagnosztikai jelentőséggel bírnak. Elgondolásának helyessége később tudományos bizonyítást nyert. Purkinje fiatalabb kortársa, a német Georg Von Meissner (1829-1905) a bőrfodor-mintázatok mikroszkopikus vizsgálatával tett jelentős felfedezéseket. Anatómiai kutatásainak eredményeit 1853-ban publikálta (Beitrage zur Anatomie und Physiologie der Hand).
Bár vizsgálati módszerét tekintve kilóg a sorból, azaz teljesen más irányt képvisel, történeti jelentősége miatt Alphonse Bertillon módszeréről sem szabad megfeledkeznünk. Bertillon, az antropológiában jártas francia rendőrtiszt, miután a párizsi rendőrség bűnügyi azonosítási szolgálatának főnöke lett, 1879-ben egy sajátságos személyazonosító rendszert vezetett be, amely lényegében azon az elgondoláson alapult, hogy a felnőtt ember csontméretei 21 éves kora után nem változnak. A Bertillon-féle antropometriai módszer, az ún. „bertillonage” 11 testméret (testmagasság, ülőmagasság, fej hossza és szélessége, jobb fül hossza, arc szélessége, kinyújtott karok távolsága ujjtól-ujjig, a bal kéz középső- és kisujja, valamint a bal lábszár és a bal alkar hossza) rögzítésén, tüzetes személyleíráson és fényképfelvételen alapult. Később a bűnesetek azonosító lapja ujjlenyomatokkal is kiegészült. Bertillon rendszere, hibái és nehézkessége ellenére is, kezdetben meglehetősen eredményesnek bizonyult. Ám miután két, majdnem azonos névvel rendelkező ember (Will West és William West), a mért adatok alapján megkülönböztethetetlennek találtatott (az eltérés közöttük a mérési hibahatáron belül volt), a rendszer gyorsan elvesztette jelentőségét.
Miközben Franciaországban és Európa több országában még a „bertilonnage” volt a hivatalos személyazonosítási módszer, Indiában, Japánban, Argentínában és az Egyesült Királyságban a figyelem már egyre inkább az ujjrajzolat-mintázatok tanulmányozására, felhasználhatóságára irányult. Az utóbbi területen Sir William Herschel (1833-1917) érdemel kiemelést, ugyanis 1858-ban ő volt az első európai, aki gyakorlati célra használta az ujjlenyomatokat. A híres csillagász, John Herschel fia bengáli birodalmi megbízottként megfigyelte, hogy az írástudatlan indiaiak az ujjlenyomatot egyfajta aláírásként használják, ezért úgy döntött, hogy a zsold, illetve a nyugdíjak kiosztásakor a fizetési listákon az ujjakról vett lenyomattal igazolja a pénzes borítékok átvételét. Miután 20 éve alkalmazta ezt az eljárást, észrevette, hogy az ujjlenyomatok nem változtak, vagyis a módszer megbízhatóan használható a személyek azonosítására. Nagyjából ezzel egyidejűleg egy másik brit, Henry Faulds (1843-1930) is hasonló következtetésre jutott. Faulds, miközben orvosként Japánban teljesített missziós küldetést, felfigyelt rá, hogy az ujjlenyomatokat aláírásként használják a kerámiákon. Miután látta, hogy egy betörés helyszínén talált ujjlenyomat miként sikerült a rablás elkövetőjét azonosítani, cikket írt a Nature magazin számára, melyben az ujjlenyomatvétel módszerének leírása mellett, azok egyedi voltára hivatkozva, felhívta a figyelmet hasznosíthatóságukra a bűnügyi azonosításban. A cikket olvasva, egy hónappal később Herschel is beszámolt indiai személyazonosítási tapasztalatairól. A két cikk már Darwin unokaöccsének, a polihisztor Sir Francis Galton (1822-1911) érdeklődését is felkeltette.
Galton korának egyik vezető természettudósa volt. Őt tekintik az eugenika (a tervszerű fajnemesítés) megalapítójának, emellett azonban számos tudományág – mint a statisztika, antropológia, vagy a pszichometria – területén is maradandót alkotott. Miután felismerte jelentőségüket és gyakorlati alkalmazhatóságukat, a borbarázda típusok vizsgálatába is alaposan belemerült. Nemcsak azok állandóságát és egyedi voltát – s ezzel az azonosítási célú alkalmazhatóságukat - demonstrálta, hanem statisztikai számítások segítségével megállapította az ujjrajzolatok örökletes jellemzőit is. Testvérek, ikrek és genetikailag nem rokon személyek ujjlenyomatainak összehasonlító vizsgálata révén ő volt az első, aki a rokonok papilláris bőrrajzolat-típusai közötti megegyezésről, azonosságról beszámolt. Ez hasznos eszközzé vált az antropológiában. Kutatásai révén megállapította, hogy az azonos etnikumú emberek ujjmintázata mindig jobban hasonlít egymáshoz, mint a más népcsoportokban élőkéhez. Az emberfajták közül a mongoloid fajtánál az örvények száma több, míg az europid fajnál a hurkok száma van túlsúlyban. A férfiaknál több örvény figyelhető meg, mint a nőknél, és a két kéz közül a jobb kézen figyelhető meg több örvény.
Rengeteg ujjlenyomatot vett fel, melyekről az összehasonlító elemzések érdekében nagyításokat készített. Az ujjlenyomat mintázatok meghatározó indikátorának a triradius, vagy delta pontot (a három irányból összefutó bőrlécek találkozási pontját) tekintette, ezért az osztályozási rendszere az egyes mintázatokban található triradiusok számán alapszik. Mivel a különféle ujjlenyomatokon legfeljebb két triradius azonosítható, Dalton ujjlenyomat-osztályozása három alapvető mintázat-típust tartalmaz. Ezek az egyszerű ív, melyben nincs triradius, az egy triradiust tartalmazó hurok, és a két triradiussal jellemezhető örvény. Jóllehet a többi gyakran előforduló típust is felismerte, ezeket azonban a bennük lévő delta pontok száma alapján a három alapkategória valamelyikébe sorolta. Így például a sátras ív a hurok típushoz, míg a kettős hurok az örvényekhez nyert besorolást.
Eredményeit 1892-ben jelentette meg a "Fingerprints (Ujjlenyomatok)" című könyvében, amely Sir Edward Henry-t a bengáli rendőrfőnököt arra késztette, hogy Galtonnal konzultálva egy új tízujjas ujjlenyomat osztályozási rendszert dolgozzon ki. Bár módszerét már Galton is felajánlotta használatra a Belügyminisztériumnak, csak jóval később, 1901-ben Henrynek sikerült elérnie, hogy Londonban is a jól kezelhető daktiloszkópia váltsa fel az elavult bertillonage-t.
tört barázda
|  A róluk elnevezett – máig is használatos – Galton-Henry rendszer bonyolultságát jelzi, hogy a nyomatokat 1024 főosztály, s megannyi osztály és alosztály egyikébe sorolják be. A fő sajátosságokon kívül az ujjlenyomat azonosításban kitüntetett szerepük az ún. "minutiáknak”, vagyis az olyan azonosítási pontoknak, mint például a zárvány, a megtört barázda, vagy a sziget, melyekből egy ujjpercen megközelítőleg száz is lehet. Amikor egy szakértő azonosnak ítél két ujjlenyomatot, valójában csak azt állítja, hogy a két nyomat osztályba sorolásában, valamint rendszerenként és országonként változó számú azonosítási pontjában egyezést talált. |
A Galton-Henry féle rendszertől teljesen függetlenül, a horvát származású, argentin rendőrtiszt, Juan Vucetich is egy hasonló osztályozási szisztémát dolgozott ki. Az általa használt nyilvántartási rendszer nem ismeri a singes és az orsós hurok megkülönböztetést, helyettük a balra és a jobbra dőlő hurkokat alkalmazza. Vucetich irányításával elsőként 1896-ban Argentínában vezették be a daktiloszkópiát, mint egyedüli személyazonosító rendszert. Bár a világ legtöbb országában a Henry-Galton féle rendszer terjedt el, a spanyol nyelvterületen, de különösen Dél-Amerikában, ma is Vucetich módszerét alkalmazzák. A daktiloszkópia elnevezés két görög szó - a daktylos = ujj és a skopien = nézni, szemlélni - összevonásából ered. E szavak latinosított változatát Vucetich használta először, és ez az elnevezés terjedt el a szakmában.
Európában - pontosabban a kontinensen - Magyarország volt az első, ahol a daktiloszkópiát bevezették. Az új azonosítási módszer elterjedése Pekári Ferenc egykori budapesti főkapitány-helyettesnek köszönhető, aki 1902-ben Londonban, a Scotland Yard vendégeként ismerkedett meg a módszerrel. Bár kezdetben nem nagy lelkesedés fogadta az új technikát, a dánoki négyes rablógyilkosság tettesének felderítése a legszkeptikusabbakat is meggyőzte a módszer hasznosságáról. Időközben a daktiloszkópia használata Európa-szerte elterjedt, az első világháború idejére a Galton-Henry azonosítási rendszer bűnügyi alkalmazása általánossá vált. Később - mivel a bűnözőkre nem jellemző a "tízujjas" bűnjel hátrahagyása - kialakították az egyujjas nyilvántartási rendszert, majd a 90-es évek informatikai fejlődésének eredményeként megjelent az automatizált ujjlenyomat azonosító rendszer (IAFIS).