|
Az emberek fantáziáját mindig izgatta, hogy miként lehet kitudakolni a jövendőt, kiszámítani előre a kiszámíthatatlant, előre jelezni a váratlant. A jóspraktikák közül feltehetően az egyik legrégibb módszer, mellyel a sorsot megpróbálták kifürkészni, a tenyérjóslás. E jellem meghatározó rendszernek a legnagyobb előnye az lehetett, hogy a kéz mindig „kéznél” volt, sajátos rajzolatait bármikor lehetett nézegetni, vizsgálgatni. A kezeket ábrázoló sziklarajzok azt bizonyítják, hogy már az ősember is szívesen tanulmányozta e misztikus testrészét, erről győznek meg a dél-franciaországi Bara Bahan barlang sziklafalán talált 40 ezer éves leletek, és az Amerikában felfedezett első emberi nyomok, a paleo-indián kultúrából származó kézábrák is.
Noha a tenyérjóslás pontos eredetéről keveset tudunk, csak feltételezések élnek, a legvalószínűbbnek látszó teória az, amelyik Indiából származtatja, hisz ott mindig is nagy kultusza volt a jóslásoknak. A Védák szerint a hast szamudrika sasztra (kézolvasás) a szamudrika sasztra, vagyis az emberi testrészek vizsgálatával foglalkozó fiziognómia részeként indult önálló fejlődésnek. A régi indiai bölcsek a kézre vonatkozó ismereteket három eszköz - a megfigyelés vagy szemrevételezés (darsana), a tapintás (szparsana) és az elemzés (vimarsana) - segítségével gyűjtötték össze.
A feljegyzések szerint a kínaiak már az időszámítás előtti időkben magas szinten művelték a Csiang Cseo-ot, vagyis a kézformák és a tenyéren látható vonalak tanulmányozásán alapuló kézolvasást. Ám a palmisztria nem csupán Indiára és Kínára szorítkozott, később elterjedt a kézolvasás az ókori kulltúr birodalmakban, Mezopotámiában, Egyiptomban, Tibetben, Babilonban, Perzsiában is. A Közel-Keleten, ahol a jóslásokat abban az időben még papok és orvosok művelték, elismert foglalkozásként űzték az Ilm-ul-kaff-t. Miután meghódította Európát is e jövendölési forma, nagyon népszerűvé vált, egy idő után azonban az egyház irtó hadjáratot indított ellene, s az e tevékenységet folytatókat átokkal sújtotta. A felvilágosodástól kezdődően az addig tudományosnak tartott tenyérjóslást áltudománynak minősítették, s mint népbutítóan károsat üldözték.
A tenyérjóslást még a görögök nevezték el kiromantiának; sok görög bölcs művelte felsőfokon, közülük Arisztotelész szerencsés jelnek tartotta a jó rajzolatú tenyérvonalakat, mert azokról jó egészséget, kiváló személyiséget feltételezett. Tőle származik a mondás, miszerint: „Az ember kezét a természet az emberi test legfontosabb szervévé és eszközévé tette”. Platón, a nagy görög filozófus pedig azt hirdette fennen, hogy az emberi szervezetre befolyást gyakorolnak a csillagok. A középkor tudósai, Paracelsus, Geromimo, Cardano, Albertus Magnus, akik remekül elegyítették egybe a valós tudományokat az irracionális dolgokkal, szívesen mélyedtek el a tenyérjóslásban. Nem hiába élte akkortájt virágkorát a kiromantia, hisz még abban az időben túl sok volt a megfejthetetlennek tűnő csoda, a megmagyarázhatatlan rejtély. Albertus Magnus német dominikánus, kiváló skolasztikus filozófus, Aquinói Tamás tanára, állítólag olyan kivételes tehetséggel rendelkezett, hogy a tenyér barázdáiból, vonalaiból bárkinek képes volt következtetni a jellemére, sorsának alakulására. Agrippa von Nettesheim, korának egyik legismertebb okkultistája pedig azért tulajdonított nagy jelentőséget a tenyér jeleinek, mert szerinte azok láttán lódul meg a tenyérjósok fantáziája, amiből megszületik a varázslat. Az első kiromantiával kapcsolatos könyvet 1448-ban adták ki. Szerzője, Hartlieb, III. Albert bajor herceg feleségének ajánlotta összeállítását. Ezt követően „Die Kunst Chiromantia” címmel 1475-ben jelent meg könyv Ausburgban. E témáról Tricasso de Cerasari dominikánus szerzetes 1539-ban jelentette meg dolgozatát. Az első orvosi kiromantia mű, Philippus May orvos „Chiromantia medicia”-ja 1697-ben látott napvilágot.
A kézjóslást már az ókorban összefüggésbe hozták az asztrológiával, mert úgy gondolták, hogy az ujjakon beáramló kozmikus energia a tenyér dombjaiban raktározódik el. Ennek megfelelően a tenyér dombjait a bolygók kisugárzásával azonosították, s a tőlük kölcsönzött tulajdonságokkal, az ismert elképzelés szerint, „ahogy fent, úgy lent, amint az egész, úgy a rész” tipizálták az embereket: a Marssal például a harci kedvet, a Merkúrral a szellemi kvalitást, a Vénusszal a szerelmi hajlandóságot. Elméletük azon alapult, hogy mindaz, ami megtalálható a nagy makrokozmoszban, az fellelhető kicsiben, a tenyér mikrokozmoszában. A 13. században élt német filozófus, természettudós, később püspök Albertus Magnus az emberi testen lévő valamennyi mintázatot, így a tenyér szimbolikáit is a bolygók lenyomatainak vélte. A tenyérjósok ezt a geocentrikus felfogást tekintik mérvadónak mind a mai napig.
A kézjósok módszerei az idők során sokat fejlődtek, állandóan finomodtak. A 16. és a 17. században használt metódus a ma alkalmazottól nagy eltérést mutat, manapság inkább az ujjakat részesítik előnyben, a tenyér egyéb jeleit csak mintegy kiegészítésként használják. Napjainkban a hüvelykujj vizsgálata a leglényegesebb. Az ujjakon feltételezett zodiákus jegyeket elsőként Jean Belot ábrázolta, például a középső ujj három ízén a Bakot, a Vízöntőt és a Halakat. Egyébként Belot értelmezése szerint az alantas tulajdonságokat a Nap-domb és a Szaturnusz-domb alatti részen kell keresni, míg az életben elérhető sikereket a Merkúr- dombon.
A vonalak jelentőségét és az elsődleges bőrbarázdák számát illetően megoszlanak a vélemények, de általában három fővonal - az élet-, a fej-, a szívvonal - élvez elsőbbséget. A dominikánus Tricasso de Cerasari tenyérjóslásról szóló értekezésében már négy fővonalat említett meg: az életvonalat, melynek hosszúságából az élettartam állapítható meg; a szívvonalat, amely rossz jelentésű, ha rövid és elágazás nélküli, mert halálos veszedelmet jelent; a fejvonalat, amely ha a középső ujjig ér, akkor az illető önmagát megsebesítheti; a májvonalat, amely ha nagyon távol esik az életvonaltól, akkor a tulajdonosa oktondi, beképzelt ember. A 17. században gyarapodott az alapvonalak száma: a Szaturnusz-vonallal, vagyis a sorsvonallal egészült ki a párizsi Rondhyle jóvoltából. Később a tenyérjósok repertoárja különböző vonalkombinációkkal és szimbolikákkal bővült. Indiában úgy tartják, hogy annak a nőnek, akinek a tenyerén kapura helyezett faágra és virágfüzérre emlékeztető szimbolika látható, még ha szolgacsaládban is született, olyan kiváló férjet fog kapni, aki Indra a férfiak között.
A középkorban háromféle kéztípust - az elementárist, a motorikust és a szenzibilist - különböztettek meg. A francia Rumpf a kézformák alapján már négy típusba - a szögletes, a kerek, a trapéz és az ovális alakúaknak megfelelően - osztályozta a kezeket. Egy napóleoni katonatiszt, d’Arpentigny a kézalakok szerint hét csoportba sorolta a különböző karakterű és vérmérsékletű embereket. A d’Arpentigny által megalapozott kirognómiának, vagyis a kézolvasásnak lett lelkes híve és követője Carus és Vashide; mindketten a tenyérelemzés, a palmisztria tudományos megalapozásán fáradoztak. Bár ezek a kutatók sokkal többet mondtak a kézről, mint, ami hihető, munkájuk során gazdag tapasztalatokat halmoztak fel, még ma is megállja a helyét a legtöbb meghatározásuk.
Régen a kirognómiát és palmisztriát kötelező tantárgyként oktatták az orvosegyetemek, valamikor komoly tudomány volt mindkét vizsgálati módszer. A tenyérjósok köztiszteletnek örvendő emberek voltak, akik intuitív képességgel, szuggesztív elmélyültséggel végezték mesterségüket. Véleményük kialakításában sok esetben nem az asztrológiai számítások és a kiromantiai elemzések játszották a főszerepet, sokkal inkább hallgattak pszichológiai megérzésükre, józan emberismeretükre, logikai következtetéseikre. A 17. században felmerült a tenyérjósok fejében a lábfej vizsgálatának gondolata, ezt azonban hamar elvetették, mivel a talp az ember legtávolabb eső testrészeként „nem hangolódott rá a szférák zenéjére” – fogalmazta Fludd.
Az okkult irodalom számos látnoki képességgel megáldott tenyérjóst, sok érdekes esetet tart számon. Például egy görög jós, akinek neve nem maradt fenn az utókorra, egy alkalommal azt jövendölte Alessandro Medicinek, hogy erőszakos halállal fog meghalni, ami hamarosan be is következett, mivel Lorenzo nevű unokatestvére meggyilkolta. Antico Tiberta Cesena, a reneszánsz híres tudósa, nem bizonyult szerencsés tenyérjósnak, ugyanis amiért száműzetést és szegénységet jövendölt Rimini zsarnoki urának, Pandolfo Malatestának, Malatesta leszúratta Cesenát. Hasonló rossz sors várt Cocléra is, aki Bologna uralkodójának azt jósolta, hogy csatában fog elesni, mire az uralkodó a kellemetlen hírért bosszúból egy felbérelt ifjú nemessel megölette a jóst, ennek az ifjúnak viszont Cocle már előzőleg megjövendölte, hogy aljas gyilkosságot fog elkövetni. Végül is így vált valóra Cocle jóslata. M. Railloisnak még gyerekkorában egy cigányasszony megjósolta, nem árt óvatoskodnia a vérpadtól, mert könnyen a vesztét okozhatja. M. Raillois, ha nem is vérpadon végezte be életét, de halálra zúzta magát, amint kilépett épülő házának ablakán és lezuhant. Egy amatőr tenyérjós a 19. század végén rossz és közeli véget olvasott ki egy Bruhier nevű fiatal, egészséges orvos kezéből; a megjósolt időben valóban meghalt a fiatalember, ugyanis egy vadászaton annyira megfázott, hogy tüdőgyulladásban halt meg. A felsorolás nem lenne teljes, ha kimaradna a hírhedt Saint Germain gróf, akinek mind a születését, mind a halálát homály fedi, bár megjelentek nevével fémjelzett könyvek, s egy ízben a porosz király, Nagy Frigyes, kortalannak és halhatatlannak titulálta a tenyérjós grófot. Századunk nagy látnokáról, Cheiro-ról sem feledkezhetünk meg, aki többek között kidolgozott egy olyan számítási rendszert, amely alapján a tenyér által jelzett események dátumai jól behatárolhatók.
Noha a tenyérjóslásnak minden felvilágosítás ellenére számos ellenzője van, mégis mind a mai napig sok hívőt vonz, különösen közkedvelt a nők körében. Sőt az utóbbi időben mintha új erőre kapott volna, feltámadt iránta az érdeklődés, szinte reneszánszát éli. Napjainkban is vannak olyan törekvések, hogy a kirognómiát, mint egzakt tudományt hozzák vissza a gyakorlatba. Abból a tézisből kiindulva, hogy a kéz az emberi testnek olyan része, mint fának a levél, vagyis a kéz valamennyi szerv szolgája, a rajta nyomon követhető vonalak nem a véletlenek eredményei. A kéz azonban nemcsak „sarlatán” jövendölésre alkalmas, használja a tudományos világ is, mint tenyéranalitikát, orvosok, biológusok, antropológusok, humángenetikusok alkalmazzák tudományos módszerként diagnosztizálásra, prognosztizálásra. Néhány vizsgálati eredményük mindenki által ismert, köztudott, hogy például, a rubeóla-szindrómára a Sydney-vonal, vagy polidaktíliára a táltosok ismertetőjegye, a pluszujj. A borgrafológusok ugyancsak tudományos módszereik segítségével keresnek a borrajzolatok alapján összefüggéseket a nagyobb embercsoportok között, de kimutathatók a tenyér redőzetének alakulásából az örökletes tényezők és a kromoszóma-rendellenességek: például a bőr a bőrlécrajzolatok alapján az ikreknél el tudják dönteni azt, hogy azok egy- vagy kétpetéjűek-e. Az ujjlenyomatok mintázatára és állandóságára épült a rendőrség közel másfél száz éve alkalmazott azonosítási módszere, a daktiloszkópia. Tudvalévő, hogy az ujjbegyek mintázata minden embernél más és más képet mutat, és nincs két olyan ember a világon, akinek megegyeznének a bőrfodorábrái.
A kézformák és a kézvonalak alapján a különböző jellemtípusok és bizonyos betegségek között határozott korrelációt fedezett fel statisztikai vizsgálatai során Charlotte Wolff. Kretschmer német pszichiáter is új tudományos szempontokat tárt fel, amikor kimutatta, hogy három kretschmeri testtípushoz mindig és kizárólag csak a rá jellemző kéztípus tartozhat. Friedman még a normál típusú kezeknél is megfigyelt bizonyos összefüggéseket a kéz milyensége és a mentális típusok között, Eckstein pedig a bőr szerkezetének osztályozása közben jutott arra a megállapításra, hogy a bőrt a karakterológiai vizsgálatokon túl előrejelzésekre is fel lehet használni.
Egy interjú kapcsán Ranschburg Jenő a következőket nyilatkozta: „A tenyérben is benne van az egyén karaktere. Létezik a tenyértudomány, csak nem a jövőjét lehet belőle megmondani az egyénnek, hanem a jelenét és a múltját. Olyan értelemben, hogy ki ő, milyen jellemző vonásai vannak, hiszen az ember a tenyerével, a szemével és a bőrével érintkezik a világgal. Ha ezeknek a tudományos aspektusait megpróbáljuk kivenni az egész misztikumból, ez önmagában sok segítséget jelentene. A másik viszont, amit én sokkal fontosabbnak tartok, az az emberi biztonság, az emocionális biztonságélmény. Az, hogy az ember a világgal is és önmagával is jobban tudjon szembenézni. Az önismeretnek és egy belső harmóniának olyanfajta szükségszerű kialakítása, amely egyrészt pszichológiai, másrészt filozófiai, harmadsorban gazdasági kérdés, de együttesen olyanfajta szükségszerű igény, amelynek a létrejötte automatikusan határt fog szabni a misztikus szemléletmódnak. Biztos, hogy sohasem fogja teljesen megszüntetni.”
|
